Spártai körülmények és varangybőrdiéta

Miután a 16 éves kínai Je Si-ven imponáló fölénnyel nyerte a nők 400 méteres vegyes úszásának döntőjét, a fél világ „doppingot” kiáltott. Majd csatlakozott hozzá a másik fele, amikor a világhálón rohamos gyorsasággal terjedt az összehasonlító adatsor: az ázsiai versenyző utolsó ötven méterét hozzávetőleg annyi idő alatt teljesítette, mint a férfiaknál győztes amerikai Ryan Lochte. De miben rejlik a számos kínai úszóban megfigyelhető őserő?

Fogl Balázs / a The Daily Mail nyomán „Ahogyan néztem a kínai lányt, felötlött bennem a sok-sok évvel ezelőtti drámai interjú” – írja David Jones, a brit napilap, a Daily Mail sokat megélt sportújságírója. David akkor Petra Schneiderrel, az 1980-as moszkvai olimpia 400 női vegyesének győztesével beszélgetett. Az egykori kelet-német úszónő chemnitzi otthonában fedte fel szörnyű titkát…

Nem volt még tinédzser, amikor felfedezték tehetségét és a felsőbb körök úgy döntöttek: a kis Petrát a 137. sz. sportoló „néven” nevelik tovább az ország a kegyetlen edzőközpontjában. Az uszodába nem jutott a külső levegőből, így kényszerítették a sportoló szervezetét a nagyobb oxigénfelvételre. Fehérjében gazdag „etetés”, mint a libatömés és természetesen a szteroid-injekciók, akár napi szinten – olyan mennyiségben, hogy a sportolónőt sok-sok évvel később is gyötörték a mellékhatások. De mi a helyzet Je Si-vennel, aki gyilkos bálnaként szeli a vizet fekete dresszében és fehér sapkájában? Külsejét elnézve teljesen Petra Schneider: ugyanaz a betonfaltestalkat, férfias testfelépítés, széles váll, „karosszékcomb”. „Rebecca Adlington is erős testfelépítésű. De ha ránézek, azt mondom, hogy ő nő!” – írja Jones. A nyolcvanas évek végén a kínai kormányzat döntő lépésre szánta el magát: az erős és virágzó ország nem tűrheti, hogy fiait és lányait rendre legyőzzék a világbajnokságokon és olimpiákon azokban a sportágakban, amelyek a legtöbb nézőt ültetik a képernyők elé. Az óvónőknek, tanítóknak kiadták a feladatot: „vadásszanak” fenoménokra és jelentsék a területi sportreferenseknek, ha olyan gyermek jár az osztályukba, akinek a mozgása, testfelépítés több mint figyelemre méltó. Az állam több mint 3000 új edzőközpontot épített fel és nyitott meg néhány év alatt. Az egyik ilyenbe került be Je Si-ven is.

„Hét éves volt amikor először azt mondta, hogy úszni szeretne” – idézi a kínai média Je édesanyját. Ha akart, ha nem, vitték: fiús testfelépítés, hatalmas tenyerek, hosszú végtagok – ideális futó! Je így került a Csen Jing Lun sportiskolába, ahol aztán mégis úszóként nyerte élete első korosztályos bajnoki címét: 11 évesen a 18-19 éves juniorok között... Néhány szemfüles európai kicselezte a szigorú ellenőrzéseket és megfigyelőként bejutott a „földönkívüli-képzőkbe”. Így az olimpiai bajnok evezős, a brit Sir Matthew Pinsent is, aki sportkarrierje után kezdett újságíróként dolgozni a BBC-nél. Ha valaki, ő biztosan számtalanszor megtapasztalta az érzést, amikor az ember teljesítőképességének a határait feszegeti, vagy átlépi. „Borzasztó volt látni ezeket a gyerekeket, akiknél ilyen fiatalon nem hogy a versenyszerű sportot, a sportágválasztást sem szabad erőltetni. Elszakítják őket a szüleiktől, kiképzőtáborokba kényszerítik őket ahol olyan keményen kell dolgozniuk, hogy folyamatosan sírnak a fájdalomtól. Ha nem elég kemények, akkor jön a pofon” – emlékszik vissza Sir Matthew, aki tapasztalatairól beszámolt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak. Ott ígéretet kapott arra, hogy kivizsgálják az esetet és megteszik a megfelelő lépéseket.

Mindez hét éve történt, ám azóta minden változatlan. Fájdalom, izzadtság- és könnycseppek és a hatalmas felirat a falon csupa nagybetűvel: „ARANY”. Már ha elfelejtenék, miért is vannak ott... Januárban néhány fotó bejárta a világot, ezeken a kis kínai gyerekek láthatóak edzés közben: néhányuk sír. A képek közfelháborodást okoztak, változást  nem. Az agymosás lényege: legyőzni az amerikaiakat és mindenki mást, aki feljön ránk. Fontos eleme a képzésnek a pókerarctréning: fontos, hogy soha ne mutassák ki az érzéseiket, mert olyan, hogy fájdalom, öröm vagy bánat, nem létezik. A kicsiket nyilatkozni is megtanítják: semmitmondó és üres mondatokkal, 40-50 szó megfelelő váltogatásával ugyanazt válaszolni minden kérdésre. Amivel nem számolt a kínai vezetés: az internetes közösségi portáloknak még nála is nagyobb hatalma van. Blokkolható ugyan a Facebook, de amint az újságíró, pláne a sportoló kilép Kína területéről, szabadon megoszthatja gondolatait.

Ezt tette Je Si-ven csapattársa, Lu Jing, aki a héten komoly kockázatot vállalt. A 23 éves úszó – 100 pillangón ezüstérmet nyert Londonban – a játékok előtt állami engedéllyel Ausztráliában edzhetett. „Edzés előtt Ausztráliában lazítanak, elmennek szórakozni, feltöltődni. Nálunk, ha verseny közeledik, csak arra kell koncentrálni. Az ausztrálokról végig azt éreztem, hogy lelkesek és a maguk örömére úsznak. Azt kérdeztem magamtól: én is? Vagy valaki más boldogságáért tempózok órákat naponta? Úgy gondolom, Kínában korlátolt a gondolkodásmód, s ezeket a korlátokat mi állítjuk fel.” Lu csak tetézte a bajt azzal, hogy elmesélte, mennyire tetszett neki a családi kerti parti, ahová meghívták. Számos különbségre rávilágított, s emiatt bizony senki nem lenne Lu helyében akkor, amikor az olimpiai után hazatér és leszáll Pekingben a repülőgépről. Nem Lu Jing az egyetlen, a közelmúltban több korábbi sportoló panaszkodott arra, hogy miután abbahagyta a versenyzést és kilépett az életbe, nem találta a helyét – állást sem talált, párt sem, hiányzik a szocializáció. Az ő esetükben azt meg kell említeni, hogy olyan sportolókról van szó, akiknek nem volt számottevő eredménye – ez ebben az esetben olimpiai-, világ- vagy Ázsia-bajnoki aranyat jelent.

Asztaliteniszben is jellemző Kínában – ahol a pingpong iskolai „tantárgy” is – évente négy-ötszáz pingpongozó gyereket erőnek erejével átállítanak balkezességre. Öt évente egynek bejön: Csen Jing, a sportág első olimpiai bajnoka a példa erre. Csen Jing erről maga mesélt, amikor Magyarországon a Statisztikában játszott. S mindez miért is veszélyes? Az „új” balkezesek mozgáskoordinációja teljesen szétesik, s nemcsak az asztaliteniszre lesznek egy életre alkalmatlanok. Néhányan szó szerint belebolondulnak az átállításba.

Valami hasonló várt volna Je Si-ven-re is, ha nem nyert volna aranyat Londonban. Ám így hazája kommunista pártjának szeme fényeként írnak róla a  kínai állami lapok: szabadidejében krimit olvas, édesanyja lábujjkörmeit festi és barátnőivel csacsog trendi rózsaszín telefonján. Talán most így van, néhány napig – ellenben az is biztos, hogy az elmúlt hat évben spártai körülmények között dolgozott öt másik úszóreménységgel együtt. „Hét évesen még csak húsz húzódzkodást csinált meg, ma ez már több” – mondja Je egyik edzője, Vej Vej. „Napi hétórás edzések vannak, de lehet pihenni is, amikor tisztítják a medencét. Amikor az 1994-es római világbajnokságon 16 női úszószámból tizenkettőt megnyertek, védekeznie kellett a csapatnak. Azonnal jöttek a támadások, minden az esetleges kínai doppingról szólt. „A speciális étrend az ok és az ősi recept: varangybőr és madárfészek elegye a táplálék-kiegészítő” – szólt a szűkszavú, állami közlemény, amely az úszók repülését volt hivatva megvédeni. Egy hónappal a vébé után a hirosimai Ázsia játékokon aztán győzött a doppingellenőrzés, a csapat fele megbukott. 1998-ban a sydney-i reptéren volt rutinellenőrzés. Az egyik úszónő táskájában tizenhárom ampullát találtak, mindegyikben növekedési hormon volt (HGH–Human Growth Hormone). Ez a mennyiség a teljes úszócsapat „ellátására” elegendő. A jelen sem doppingmentes: hat hete a tizenhat éves Li Ze-si-t zárták ki a csapatból, a vérdopping-vizsgálat EPO-t mutatott ki. A szer a pekingi olimpiai előtt terjedt el, a vörösvértest-termelésben segít, ami pedig az oxigénfelvételben.

„Kinőtt az ádámcsutkám, az állam is olyan, mint egy férfié. Van egy olimpiai aranyam, de mit érek vele? Úgy nézek ki, mint egy férfi. A brit Sharron Daviest legyőztem Moszkvában, de elcserélném vele az aranyérmet. Tévés, celeb és ötvenévesen olyan a bőre, mint egy harmincasnak” – nézett szembe a kegyetlen igazsággal Petra Schneider, amikor David Jonesnak adta azt a sokkoló interjút. Azóta sem tud megbirkózni a csalás terhével, többször kérte, hogy minden elért eredményét töröljék az évkönyvekből. „Annak az interjúnak már tizennégy éve, de mindez most újra aktuális” – írja Jones és csak ennyit tesz hozzá: „Csak remélni lehet, hogy a kínai sellőlány története egy cseppet sem hasonlít majd a 137-es számú sportolóéhoz…”