Kölcsönarany

Rajkai Boldizsár, az MTK kardozója megvált az aranyérmétől. Önszántából. Plank Máténak, a Vasas vívójának adta, akit a serdülőbajnokságon súlyos baleset ért. Nem fájdalomdíjként, hanem kölcsönben. Addig, amíg Máté saját aranyat nyer.

Jegesy András A hétvégi serdülőbajnokságon Plank Máté, a Vasas versenyzője súlyos sérülést szenvedett. Asszó közben eltört az ellenfél fegyvere, és a markolatos darab beleállt Máté combjába.

„Éppen másik pástot figyeltünk, amikor a beszélgetőpartnerem egyszer csak elszörnyedt – mondja Kósa Mikós, az MTK edzője. – A következő pillanatban már azt láttam, ahogy Máté lábából spriccel a vér, a kard teljesen átszúrta a lábát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak súrolta az artériát, belegondolni is rossz, mi lett volna, ha pár centivel arrébb találja el.” A teremben négy orvos tartózkodott egyszerre, dr. Kovács Béla és Kossuth Ferencné azonnal ellátta a sebesülést, és amíg nem jöttek a mentők, tartotta a lelket Mátéban. Amikor vitték ki a teremből, mindenki megtapsolta. Később sokan érdeklődtek telefonon a hogylétéről. „Mentőként is dolgoztam, sok éve vagyok edző, de ilyen súlyos sérülést még soha nem láttam páston – mondja Weiperth András, a Mátéval a Vasasban együtt dolgozó edző. – A penge szabályosan szilánkosra tört, pokoli ritka az ilyen, anyaghiba okozhatta.” A mai pengék a legtöbb esetben éles perem nélkül törnek, annak a valószínűsége, hogy ilyesmi megtörténjen, egy a sok millióhoz. Érthető, hogy mindenki teljesen megdöbbent – többen vissza akartak lépni, köztük Rajkai Boldizsár is. Ám az edzője, Sárközi Gergely az 1972-es müncheni olimpián történt szörnyű terrortámadás után elhangzó mondatot idézte neki: the games must go on – a versenynek folytatódnia kell.

„Szerintem nem lett volna értelme halasztani. Órákkal, de akár napokkal később is ott lett volna mindenkiben a baleset – mondja. – Ha ilyen történik, akkor is muszáj tovább versenyezni. Kósa Miklós azzal biztatta Boldizsárt: azért nyerje meg a versenyt, hogy odaadhassa az aranyérmet Máténak. Az egész vívóközösség kedveli, szimpatikus, sportszerű fiú. Boldizsárnak nem is volt ellenvetése”. Körülbelül egy órát állt a verseny, visszarázódni nem volt egyszerű. Maga Boldizsár is nehezen dolgozta fel a látottakat, mi több, a baleset utáni első asszójában eszébe jutott, akár ő is járhat így. „Picit féltettem magam az elején a páston, de arra gondoltam, hogy elképesztően ritkán történik ilyen – meséli kissé akadozva. – Mátét régóta ismerem, a versenyek és edzőtáborok alatt összebarátkoztunk, természetesen aggódtam érte. Amikor Miklós felvetette, hogy neki adhatnám az aranyat, egyből helyeseltem, szerettem volna, ha nemcsak ez a szörnyű emléke lenne a versenyről. Így volt miért vívnom, motivációt és erőt adott.” Ehhez persze meg kellett nyernie a versenyt. Noha az első asszója az edző szavaival élve, még szenvedés volt, sikerült megnyugodnia, és minden tussal jobban koncentrálnia – a siker nem maradt el. Az érem viszont nem sokáig maradt nála. „Az eredményhirdetés után Sárközi mester még egyeztetett Máté edzőivel, Pinkóczi Ferenccel és Weiperth Andrással, akik nagyra értékelték a gesztust.” Boldizsár másnap édesapjával ment be a Heim Pál Gyermekkórház baleseti osztályára.

„Mátét nyolcágyas kórteremben, filmnézés közben találtuk, nagyon meglepődött, amikor meglátott. Az érmet először el sem akarta fogadni, de mondtam neki, hogy ez csak kölcsönérem. Jövőre, amikor megnyeri a serdülőt, várom vissza. Mondta is: mindent belead, hogy törlesszen.”