Tényleg elindulhat valami

Hosszú ideje távol volt a sportágtól, de most az Eötvös-kupa nagykövete lett Bánhegyiné Radó Lucia. Az egykori BEK-győztessel nosztalgiáztunk, és természetesen a női válogatott Eb-szereplése is szóba került.

Nagy-Pál Tamás Augusztusban immár 18. alkalommal rendezik meg a legrangosabb hazai utánpótlás-tornát, az Eötvös-kupát. Ezúttal is veretes mezőny gyűlik össze Debrecenben, hiszen Macedóniából, Romániából, Szlovákiából, Lengyelországból, de még Afganisztánból is érkezik csapat. A szervezők azzal emelik tovább az esemény rangját, hogy felkérték a sportág huszonhat hazai legendáját: legyenek a torna nagykövetei. Köztük Bánhegyiné Radó Luciát, akit a sportág szerelmeseinek talán nem kell bemutatnunk. Meghatározó tagja volt annak az 1973-as NIM-nek, amely a BEK-döntőben világszenzációnak számító győzelmet aratott: 3-0-ra verte a Dinamo Moszkvát. A válogatottal volt ezüst- és bronzérmes Európa-bajnokságon, míg olimpián és világbajnokságon negyedik. A magyar röplabda hőskorszakának egyik kiválóságával beszélgettünk. „Nagyon örültem a felkérésnek, mert az ember mindig szeretne segíteni kedvenc sportágának – mesélte örömmel Bánhegyiné. - Szerintem, ha már csak beszélgetek a fiatalokkal, elmondom nekik, hogy miket értünk el, könnyen kedvet kaphatnak ehhez a gyönyörű játékhoz. Mert mi vagyunk rá az élő példa, hogy igen: röplabdában is nagyon messzire el lehet jutni. Persze, nagyon sokat kell tenni érte. Ezért is mondtam rögtön igent a felkérésre, melyet hatalmas megtiszteltetésnek érzek.” Az 364-szeres válogatott játékos bevallotta, hogy a felkérés előtt nem sokat tudott az Eötvös-kupáról. „Ennek egyik oka az, hogy már nem élek benne a röplabdában. De sokkal nagyobb hírverést is kaphatna a viadal, hiszen meglepődtem, hogy tényleg mennyi kiváló csapat vesz részt rajta. Debrecenben biztos mindenki tisztában van a jelentőségével, de a fővárosban nagyon keveset hallani róla, pedig megérdemelné a kitüntettet figyelmet. Ezért is próbálom meg nagykövetként népszerűsíteni, ahol csak tudom. Azt is mondtam: ha lehetőségem lesz rá, el is megyek körbenézni. Bár tudom, hogy úgysem ismer már fel engem senki.” Bánhegyiné egyébként nem önszántából szakadt el az elmúlt időszakban kedvenc sportágától. „Huszonöt évig éltem külföldön. Amikor hazajöttem, azzal szembesültem, hogy semmi igény nincs az öregekre. Többször kopogtattam különböző csapatok ajtaján, hogy bármiben nagyon szívesen segítek, mégiscsak van múltam és még edzői tapasztalatom is külföldről. Most már le is tettem róla, nem próbálkozom sehol. Nem bánt a dolog, csak azt hittem, hogy még kíváncsiak a szakmai tapasztalatomra. Így, amióta itthon vagyok, eltávolodtam a röplabdától. Annyi maradt meg, hogy az egykori csapattal minden hónapban összejövünk.” A napokban azonban a szövetség sajtótájékoztatóján járt, melyet annak apropójából rendeztek, hogy fiatal női válogatottunk 28 év után ismét ott lesz az Eb-n. „Jót beszélgettünk a lányokkal. Érdeklődtem, mikor nézhetem meg őket élőben. Elmondták, hogy nyáron már nem találkoznak. Nem tudják, mikor lesz összetartás. Azért ez furcsa nekem. Hogyan várhatunk úgy jó szereplést a kontinenstornán, ha csak előtte rántjuk össze a csapatot? Annak idején azért máshoz voltunk szokva. Sokkal többet kell dolgozni ahhoz, hogy olimpiai alakulatot rakjunk össze, ami a valódi csúcs ebben a sportágban. Persze, más világot élünk. Lehet, már elavult az én gondolkodásom.”

Bánhegyiné bővebben is kifejtette, mennyi munkát fektettek az Eb-ezüstérmes csapatba akkoriban. „Még a családos, gyerekes asszonyok is egy évben kilenc hónapot edzőtáborban, edzéseken töltöttek. Persze megértem azt is, hogy nincs nagyon pénz, és a fiatal azt mondja, hogy nekem tanulnom vagy dolgoznom kell inkább. Minket sem fizettek agyon, de nekünk legalább hírnevünk volt az országban, ami azért sok mindenért kárpótolt. Más volt az elismerés. De velem profiként is sokszor megtörtént, hogy edzések után még lementem a terembe, és plusz munkát csináltam. Olyanok voltunk, mint a zenészek, akik szintén minden nap gyakorolnak, hogy fejlődjenek. A sportban sem lehet csalni, muszáj befektetni.” De nem csak ebben látta sikereik titkát.„Remek csapat gyűlt össze. Egyénileg nem biztos, hogy ilyen messzire jutottunk volna. Jó időben, jó helyen voltunk együtt. De közben mindenki tette a dolgát. Ráadásul teljesen más körülmények között. Ócska felszerelésben, tornacipőben. Válogatottként sokáig még dolgozni jártunk. Az volt a jutalmunk, hogy csak fél napot kellett lehúzni, és utána mehettünk edzésre. Ez az, amit szerintem mindenképp érdemes elmesélni a mai fiataloknak. Hiába volt mozijegyünk szombatra, ha edzés volt, nem mehettünk el. Fújoltunk persze, de meg sem fordult a fejünkben, hogy kihagyjuk az edzést. Meg is lett az eredménye.” Meg ám, elég, ha csak az olimpiai szereplésre gondolunk. „Fantasztikus dolog volt ott játszani. Az Eb és a vb csak állomás, utánuk jön a lényeg. Pont, mint amikor az ember egyetemre jár és azt mondják, akkor kezdődik az élete. Felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk. Bár ez nem teljesen igaz, mert már felejt az ember. Már csak takarításkor kerülnek elő az érmek a vitrinből, és nem is mindegyikről tudom, hogy micsoda. De talán ez nem is meglepő, hiszen van köztük több BEK-, bajnoki-, kupa-, francia bajnoki- és válogatott medál is. Gondoltam rá, hogy előveszem a régi füzetemet, amelyikbe az összes kivágott újságcikket ragasztottam, akkor össze tudnék rakni mindent.” Végül azt is elmondta, hogy bár élőben nem látta még az Eb-szereplő csapatot, nagyon szorít érte. „Helyes, szimpatikus lányok. Bízom benne, hogy legalább annyi ideig csinálják, mint mi. Induljon be a verkli! Nekünk minden évben volt miért csinálnunk, hiszen az Eb után jött a vb, majd az olimpia. Ezért is maradtunk nagyon sokáig a válogatottban. Szurkolok, hogy ők is kitartsanak még a kontinenstorna után is. És akkor tényleg elindulhat itthon valami.”