Szentes Lázár szerint magyar edzőknek kell megoldani a hazai labdarúgás problémáit, de tanulni kell külföldiektől is. Úgy gondolja, gyökereinkre támaszkodva, a válogatás során a személyiségjegyekre figyelve lehetne változtatni a magyar foci állapotán. Tenni szeretne érte, ezért jelentkezett szövetségi edzőnek.
Nagy-Pál Tamás Nemrég mi is beszámoltunk róla, hogy Szentes Lázár (címlapfotó: hatharom.com) is beadta a pályázatát az MLSZ-be, a korosztályos válogatottak szövetségi edzői posztjára. A már jó néhány élvonalbeli klubban megfordult, legutóbb a DVTK szakmai igazgatójaként és vezetőedzőjeként tevékenykedő szakembert honlapunk is megkérdezte ambíciójáról, illetve a hazai labdarúgás problémáiról.
Szentes Lázár nbi
„Dolgozom azon, hogy korosztályos edző is legyek – kezdte Szentes. - Már Diósgyőrben is foglalkoztam az utánpótlással, ott folytam bele jobban. Ahogy idősödik az ember, úgy gyűlnek a tapasztalatai. Profi edzőként rengeteg első- és másodosztályú meccset átélhettem. Az évek során láttam, milyen képzettséggel jönnek a fiatalok. A problémákkal is tisztában vagyok, és úgy gondolom, hogy lenne mit tennem.”
Problémából pedig van sok, melyekről a szakember elmondása szerint hosszú órákig tudna beszélni, e témában már terjedelmes írásos anyaggal is rendelkezik. Nekünk megpróbálta picit tömörebben összefoglalni. „Történelmi gyökereink a grundokra vezethetőek vissza. Ügyes, technikás labdarúgóink voltak, akik sokmozgásos, rövid passzos focit játszottak. Ez az a brazil, portugál és spanyol irány, amit sajnos elveszítettünk, illetve elkanyarodtunk tőle. Mindez az 1969-es, Marseille-i vereség után történt, amikor a hetvenes évek elejétől kezdve egyre inkább a fizikális terhelés irányába mentünk el. A labdarúgás akkori vezetői a német felfogást követték. Az atlétikai alapú felkészítés drasztikusan csökkentette a labdás edzések számát. Ez nemzedékeket tett tönkre, amit én is átéltem játékosként. Pedig fontos lenne, hogy újra merjünk játszani, cselezni. Adjunk teret a magyar gyerekekben most is meglévő kiemelkedő játékkészségnek, a váratlan, fineszes technikai megoldásoknak.”
Szentes sarkalatos pontnak tartja, hogy ne akarjunk más futballkultúrákat egy az egyben lemásolni, inkább támaszkodjunk a gyökereinkre. „Valaha létezett magyar labdarúgó-filozófia, abból pedig jellegzetes játékstílus következett. Támasszuk fel! Tudjuk, hogyan játszik az osztrák vagy a portugál fiatal. Nem véletlenül terjedtek el mindenhol különböző játékstílusok. Nálunk az angolok honosították meg a sportágat. De miért nem brit focit játszottunk, játszunk? Mert nem az a stílus illik a génállományunkhoz, a nemzet szellemi és kulturális értékeihez. Az Aranycsapat sem ívelgetős focival érte el a sikereit. A lényeg tehát, hogy ha átveszünk modern módszereket, alakítsunk azokon a hagyományaink szerint. Felülről kellene megreformálni a dolgokat, és a szakembereket eszerint képezni.”
A ZTE és a Rába ETO egykori támadója azt is hozzátette: a válogatásban kiemelt szerepet kell kapnia a személyiségjegyek vizsgálatának. „A gyerek karaktere a legfontosabb. Milyen szellemi és érzelmi teherbíró képességgel rendelkezik? Bírja a stresszt, a tétet? Erőt merít a sikerből, és tudja kezelni a kudarcot? Megváltozott a világ, már másképp szocializálódnak a gyerekek. Sokkal többet számítanak a külsőségek. A munka iránti elkötelezettségre, az alázatra, a tiszteletre nevelni kell őket. Félre ne értsen: nem arról van szó, hogy hú de okos vagyok, és zsebemben a bölcsek köve, hanem arról, hogy együtt dolgozva lehetne változtatni a dolgokon.”
A szakembertől megkérdeztük, hogy akkor véleménye szerint a magyar edzők képesek-e reformot végrehajtani? „Sajnos, a magyar labdarúgóedző ma már szitokszónak számít. Olyanokat mondanak, hogy ki kell rúgni mindenkit és hozzunk ide inkább ötezer albán vagy kínai edzőt. És ha németet vagy belgát hozunk? Mit oldunk meg? Ők sohasem lesznek képesek magyar fejjel gondolkodni: mindig albánok, kínaiak vagy németek maradnak. De tanulni lehet, sőt kell is tőlük. Adaptálni kell a legjobb képzési rendszereket, módszereket és technikákat. Ezek már sikeresen működnek a világ számos országában. Tegyük magyarossá őket, használjuk a legendás magyar kreativitást!”
Végül arról is beszélt: mennyire keseredne el, ha a szövetség nem venné igénybe szolgálatait? „Aki a magyar labdarúgásban évtizedekig élt játékosként, edzőként vagy vezetőként, az nagyon jól kezeli a csalódást. Külön dolog az, hogy én milyen vagyok valójában, és az, hogy mások mit gondolnak rólam. De az biztos, hogy én nem beszélni akarok, hanem tenni.”
