Mi lesz a „hátbaszúrt” Pisonttal?

Nagyon csalódott az Eb-selejtező kudarca miatt, ami könnyen az állásába is kerülhet Pisont Istvánnak. Az U19-es futballválogatott szövetségi edzője úgy látja: a csapat főként támadásban nyújtott pocsék teljesítményt a sok hiányzó és az összeszokatlanság miatt. A tréner elmondása szerint Szántó Tamás tényleg lemondta a válogatottságot, a játékos édesapja pedig hátba támadta őt.

Nagy-Pál Tamás Leszerepelt az U19-es Eb-selejtező első szakaszában a válogatott, hiszen – óriási kapusbakinak köszönhetően – Azerbajdzsánnal döntetlent játszott, Szlovénia ellen is csak egy pontot szerzett, míg a szlovákoktól 3-0-ra kikapott, így nem jutott tovább az elitkörbe. A csapat szövetségi edzőjével, Pisont Istvánnal beszélgettünk.

– Csalódott? – Elmondhatatlanul. – Az eredmény vagy inkább a mutatott játék miatt? – Mindkettő miatt. Persze van összefüggés: ha jött volna az eredmény, a teljesítményünk is javult volna. Csupán két gólt lőttünk, ám ötöt kaptunk. Igaz, a szlovákok ellen a második félidőben nagyobb kockázatot kellett vállalnunk, mert tudtuk, hogy hárommal mennek az azeriek a másik meccsen. Egyénileg vártam többet a játékosoktól, mert csapatként egyáltalán nem fociztak le minket. Az azeriek ellen is többet volt nálunk a labda, működött a csapatjáték, de nagyon hiányoztak a villanások. Emiatt kevés volt a helyzetünk. Ez jellemző volt az egész tornára. Korábban megmutatkoztak a reményekre okot adó egyéni képességek, most valamiért nem. Szervezettek voltunk végig, nem nyíltunk ki, a védekező feladatokat betartották a srácok. A támadójátékunk viszont nem működött. Hiányzott az együttműködés elöl a játékosok között. – Pedig a felkészülés során nem volt gond a gólszerzéssel, mi változott meg? – A szlovákok ellen hét meghatározó játékosom nem volt ott a pályán. Négyen már a keretből is kimaradtak különböző okok miatt; Lenzsér Bence és Talabér Attila a tornán sérült meg, míg Zsótér Donát az eltiltását töltötte. Így kevesebb nemzetközi tapasztalattal bíró labdarúgókat kellett játszatnom. Ha csak Balogh Norbit példáját említem: alig volt velünk, hiszen Mészöly Géza válogatottjával szerepelt az Eb-n. A srácok egyszerűen nem játszottak eleget együtt ebben a felállásban. Kívülről úgy tűnt, mintha nem ismernék egymást. – Zsótér kiállítását jogosnak érezte az azeriek elleni meccs hajrájában? – Hatalmas butaságot csinált. Már előtte is akadt két-három olyan megmozdulása, amiért akár sárgát is kaphatott volna. Ha vezetünk, biztosan nem állítják ki, mert kontrollálni tudja az érzelmeit. Messze voltam, és a tévéből sem volt egyértelmű az eset. Az egyből piros talán túlzás volt, de akkor is felelőtlen dolgot csinált. Pedig, ha az azerieket legyőzzük, számolgatás nélkül meglett volna a továbbjutás. Óriási lendületet adott volna, de mindettől függetlenül nem szabad, hogy egyetlen pontvesztés így letörjön mindenkit, hiszen még hátra volt két meccs. A szlovénok ellen is fölényben voltunk, még ha meddőben is, aztán jöttek a hibák. Úgy érzem, nagy mentális teher ült rajtunk azzal, hogy mindenképpen győznünk kellett. Ez fejben elfárasztotta a fiúkat. – Vagyis úgy érzi: a szlovákok sem jobbak ennyivel? – Jó csapatuk van, de nemrégiben felkészülési meccsen 3-0-ra nyertünk ellenük. Ha az alapcsapattal állunk ki velük szemben, akkor másként alakult volna, és a tornán is versenyben vagyunk az első helyért. De az egyéni hibák megbosszulták magukat. Az azeriek ellen semmi nem utalt arra, hogy gólt kaphatunk, erre tessék. Nagyon sajnálom, mert ilyenkor rögtön odavágnak nekünk, hogy még az azeriek is előrébb tartanak nálunk. Dehogy tartanak! Sokkal jobbak vagyunk egyénileg és csapatként is. – Még fájóbb lehet, ha azt nézzük, hogy ez a korosztály két éve a hosszabbításban kapott, szerencsétlen góllal maradt le az Eb nyolcas döntőjéről, melynek most a közelébe sem került. Mi történt a fiúkkal? – Jól látszik, hogy az U17-es korosztályig stabilak vagyunk, de utána valami megváltozik. A szlovák játékosok nyolcvan százaléka felnőtt csapatban játszik. Nálunk is fontos lenne, ha változna a versenyeztetés: még mindig sokat kell várni, mire bevetik a srácokat az NB I-ben. Amikor felkészülési meccseket játszunk például a spanyolokkal vagy a hollandokkal, azt látjuk, hogy rengeteg játékosuk ott sincs, mert följebb, vagy éppen saját klubja élvonalbeli csapatában szerepel. Persze nem szeretném az egyesületeket hibáztatni, mert ezt mi rontottuk el, és vállaljuk a felelősséget. – Magát mennyire érzi hibásnak? – Amit lehetett, azt a stábbal együtt megtettük, tiszta lelkiismerettel nézhetünk a tükörbe. Szakmailag mindent átvettünk, ismételtünk, gyakoroltunk. Sajnos, a már említett körülmények miatt nem tudtam többet kihozni a csapatból. Ezzel lezárult egy négyéves korszak, amiből próbálok csak a jóra emlékezni, amiből azért jutott bőven, hiszen az időszak első felében nagyon szép eredményeket értünk el. A srácoktól úgy váltunk el, hogy elmondtam nekik: büszke vagyok rájuk.

– De nem mindenkivel volt békés az elválás. Szántó Tamásról a torna előtt azt nyilatkozta nekem, hogy lemondta a válogatottságot, míg édesapja egy másik portálnak az mondta: ez hazugság. – Akkor elmesélem az egész történetet. Tomit tizenöt éves kora óta ismerem, és az egyik kedvenc futballistám volt emberileg és a játéktudása miatt is. De az utóbbi egy évben hiányérzetem volt. Nem láttam tőle azokat a technikai megoldásokat, amelyekkel korábban villogott. A szerbiai torna után bizonytalanság lett úrrá rajtam, így kértem, hogy mindenképpen jöjjön haza az utolsó edzőtáborba. És arra is készültem, hogy kimegyek Bécsbe megnézni őt. Beszélni akartam az edzőjével, Carsten Janckerrel is, hogy rájöjjek: mi lehet vele a probléma? Hívtam pénteken, hogy megyek a bajnokijára, mire szólt, hogy megsérült, szúr a vádlija. Mondom, az jó, ha szakadás, akkor többhetes lesz a kiesés, veszélybe kerül az Eb-selejtező. Hétfőn kerestem ismét: közölte, már rendbe is jött. Mondom, remek, akkor küldöm a meghívót. Erre az volt a válasza, hogy nem engedik el. Rögtön felhívtam az edzőjét, aki gond nélkül elengedte, még örült is a lehetőségnek. Visszahívtam Tomit, hogy jöhet. Erre azt volt a válasz, hogy felkerült a felnőtt csapatba, ezért meg kell beszélnie az édesapjával. Másnap este már alig vártam, hogy hívjon. Közölte, hogy neki a Rapid most hatalmas lehetőség, ezért nem jön el. Győzködtem, hogy nem próbajátékon van ott, a klub ugyanúgy visszavárja, csak három napról van szó. Hajthatatlan volt. Kérdeztem: tudod mit jelent ez? Lemondod a válogatottságot. Azt mondta: tudja. Szobatársát, Rácz Barnabást is megkértem: próbáljon meg hatni rá, de sikertelenül járt. Erre érkeztek az édesapja részéről a támadások. Tomi is írt egy levelet, hogy ő nem az Eb-t mondta le, csak az edzőtábort. Visszaírtam, hogy nem, te ezzel a válogatottságot mondtad le, és ezt tudomásul vettem. Aztán sok sikert kívántunk egymásnak. – És milyen szándékot sejt az édesapa reakciója mögött? – Egyes szülők ilyenek. Az elején még hatalmas a boldogság, óriási megtiszteltetésnek érzik, hogy fiuk a válogatottban játszik. Később, amikor elindulnak külföldre, megfordul a dolog, és az egyéni érdekek kerülnek előtérbe. A szülőé, a klubedzőé, később a menedzseré és persze közbeszól a pénz is. Amikor ilyen hátba szúrásokat kapok, akkor már neheztelek én is, persze nem a gyerekre, hanem a szülőre. De nem is szeretném tovább ragozni, ezzel lezártam a témát. – Akkor térjünk vissza a válogatotthoz! Mennyire érzi biztosnak a posztját szövetségi edzőként? – Ha ezt az eredményt nézik, akkor biztosan váltani fog a vezetés. Ha a négyéves munkámat elemzik, akkor nem. Ezt a tornát leszámítva mindig továbbjutottam a csapatokkal az elitkörbe. Eddig tizenöt tétmérkőzésem volt szövetségi edzőként, és a szlovákok elleni az első vereségem. De tisztában vagyok vele, hogy a jelen számít igazán, ez az eredmény pedig természetesen csalódás. December elején lesz elnökségi ülés, gondolom, ott meghozzák a döntést a sorsomról.