Brazília világa, magyar szemmel

Nem zavarja őket, hogy csak hideg víz van az öltözőben, hanem örülnek, hogy van. Ez talán mindent elárul a brazil életszemléletből, amely Kovács Dánielt is megváltoztatta egyéves légióskodása alatt. Nem mellesleg kapusként is rengeteg fejlődött.

Nagy-Pál Tamás Kalandos év áll Kovács Dániel (címlapfotó: Korponai Tamás) mögött, hiszen a húsz éves kapus Brazíliában, a Fluminense U20-as csapatában védett. A pályafutását Gyulán kezdő hálóőr a télen visszatért Magyarországra, a Kecskemét gárdájába. Honlapunknak beszámolt tengerentúli élményeiről. Elöljáróban annyit: nem csak sportszakmai tapasztalatokat szerzett.

– Nemrég még Brazíliában élvezhetted az örök nyarat, de hazatértél a kecskeméti télbe. Nagy váltás, akár a futballt, a körülményeket vagy az időjárást nézve. Miért tértél vissza? – Több oka is van. Az egyik, hogy nem nagyon tetszett a tengerentúli élet. Pedig hároméves szerződést ajánlott a Fluminense, de közben olasz lehetőséget is kaptam a másodosztályból. Az aztán, önhibámon kívül meghiúsult. Mindenképp szerettem volna külföldön maradni, akár U21-es vagy U23-as csapatban is, ahonnan van lehetőség feljebb lépni. Brazíliában nagyon nehéz lett volna. A vetélytársaim között volt két válogatott kapus, így nagyjából négy-öt év munkája lett volna az, hogy a kispadra odaférjek. Ha úgy éreztem volna, hogy erre fele ennyi idő alatt is lehetőségem lett volna, akkor maradok. – Ezek szerint nem is érezted jól magad Rióban? – Összességében dehogynem, de vegyesek az érzéseim. A szakmai rész nagyon tetszett, fantasztikusan profi volt minden. Viszont a mindennapi élettel akadtak problémák. Rémes a szegénység, amit még a Fluminense utánpótlás-bázisán is éreztünk. Borzasztóak voltak a körülmények. Rosszak a pályák, pocsék állapotban az öltözők, nem volt meleg víz. – Meg lehetett ezt szokni? – Nehezen, mert mindig arra vágytam, hogy profi környezetbe kerüljek. Ez a futballra igaz is volt, másra nem. Ennek ellenére nagyon lelkes voltam, és mert csak a cél vezérelt, szemet hunytam minden felett. És a többiektől is sokat tanultam, ugyanis őket nem zavarta, hogy nincs meleg víz. Sőt! Hálásak voltak, hogy egyáltalán van víz. Egy idő után már én is így voltam vele. – És szakmai szempontból mi volt a különbség? – A kapusedzéseken több volt a technikai elem, mint itthon. Nagyon erőltetik, hogy fogjuk meg mindig a labdát, és sokkal nagyobb súlyt fektetnek a lábmunkára. A játékosok minden egyes meccsre úgy készülnek, mintha vébédöntő lenne. Jelentős szerepet kap a vallás is, mindenki imádkozik a találkozók előtt. Aztán, ha kell, eltörik egymás lábát, de nem rosszindulatból, hanem mert bennük van a győzelni ösztöne. Itthon ilyesmit nem tapasztaltam. – A kapusokat mennyire becsülik meg a labdazsonglőrök országában? – Nyilván máshogy néznek ránk, mint a mezőnyjátékosokra, akik sokkal többen is vannak nálunk, de azért a jó kapusok megkapják a megfelelő elismerést. – Ha jó tudom, nemcsak a nehéz körülmények, hanem a portugál nyelv is nehézséget okozott, hiszen nem beszélted előtte. – Amikor odaérkeztem, brazil szobatársat kaptam, aki nem tudott angolul, így egymáshoz sem tudtunk szólni. Eleinte a Google-fordító segítségével kommunikáltunk, így persze csak apróságokat lehetett elmondani. Nagyjából annyit tudtam megkérdezni, hogy mikor van edzés. Borzasztóan nehéz volt, fél évig nagyon egyedül éreztem magam. Aztán olasz szobatársat kaptam, akivel jóban lettünk és segítettünk egymásnak. Most már egész jól megy a portugál, volt tévés interjúm is. A dolgok kilencvenöt százalékát megértem, és ki is tudom fejezni magam. – Akkor már a futballunkról is tudtál nekik mesélni. Volt mit? – Puskás Ferenc nevét Brazíliában is ismerik. Igazából ennyit tudnak rólunk. Magyarországot egyébként Bulgáriával keverik, mert portugálul nagyon hasonlít egymásra a két ország neve. – Mi picit többet tudunk azért a brazilokról. Például nyitott, kedves, sokat táncoló emberekként képzeljük el őket. Ezek a sztereotípiák mennyire állják meg a helyüket? – Valóban kedvesek az emberek, sokat mosolyognak. Nem a telefonjukba vagy a laptopjukba bújnak az utcán, hanem beszélgetnek, nevetnek. A hatalmas lemaradásuk ellenére is élvezik az életet. És közben küzdenek a létfenntartásért. Sokan el sem tudják képzelni, milyenek ott a mindennapok. Ha például szeretnél kávézni, harminc-negyven percet kell buszoznod, de közben folyamatosan ébernek lenned, mert bármi megtörténhet az utcán. – Személyes tapasztalat? – Szerencsére nem, mert azért a focistákra vigyáznak a nagy klubok, mindenhová vittek-hoztak minket. De láttam olyan eseteket, amiket nem kellett volna, sok durva dolog történik. Ezekről nem is szeretnék beszélni. – Meg tudom érteni. És ez a brazil életszemlélet mennyire ragadt át rád? – Másképp látom már a világot. Sokan panaszkodnak itthon az életszínvonalra, de más lenne a véleményük, ha megnéznék, hogy ott milyen. Sok mindent átértékeltem, most már jobban tudok örülni az egyszerű dolgoknak is. Brazíliában a legtöbb ember odaadná a fél lábát, hogy úgy élhessen, mint az átlag magyar.

– Mi meg azért, ha fele olyan jó futballunk lehetne. Én személy szerint azért is, ha ismét focizó gyerekeket látnék a játszótereken, mint akár tizenöt évvel ezelőtt is. Brazíliában még mindig rúgják a bőrt a Copacabanán? – Nemcsak ott. Mindenhol. Korra és nemre való tekintet nélkül. Összeállnak nyolcan-tízen, a rossz, lyukas labdát is rúgják, cipő nélkül, legyen bár a talaj beton, kavicsos vagy homokos. Csak gatya van rajtuk, és fociznak reggeltől estig. – Ez lehet a brazil futball titka? – Meg a hit. Aki elkezdi, példaképet választ magának, legyen az Ronaldinho vagy bárki más, és az első perctől kezdve tudja, hogy olyan akar lenni, és azt akarja elérni, amit ő. – Testközelből láthattál sztárokat. – Rengeteget fejlődtem is miatta. Eddig is profinak éreztem a felfogásomat, de most, hogy láttam Deco vagy Fred mindennapjait, megfigyelhettem, hogyan készülnek egy-egy meccsre, még jobban tudom, mit kell csinálnom. Nemcsak technikailag, hanem mentálisan is sokat erősödtem. És azt is megtapasztaltam, hogyan teljesítsek hatalmas nyomás alatt, több ezer ember előtt, amikor tudom, hogy Vanderlei Luxemburgo személyében olyan edző figyel engem, aki annak idején Zinedine Zidane-nak is volt trénere. – Mennyi lehetőséged volt erre a bizonyításra? – Az első hét-nyolc hónapom csak edzéssel telt, illetve részt vettem három tornán. Sokat jártam az első csapat edzéseire, de az inkább próbaidőszak volt. Aztán a riói állami bajnokságban játszottam kilenc-tíz meccset az U20-as csapatban, amelyik gyakorlatilag a B gárdának felel meg. Rengeteg játékos küzd a lehetőségért: a felnőtt csapat kerete harmincöt, az U20-asé hatvanhárom labdarúgóból áll, közülük ráadásul öten kapusok. – Akkor Kecskeméten valóban könnyebb lesz bekerülnöd a csapatba… – Bízom benne. Bár csak nyárig szól a szerződésem, van benne olyan opció, hogy egy évvel meg lehet hosszabbítani. Továbbra is külföldre mennék, de annyira nem sürgetem a dolgot. Ha jól érzem magam, lehetőséget kapok, fejlődök és minden korrekt lesz a klub részéről, akkor szívesen maradok. Persze, jó ajánlatra nem fogok nemet mondani.