A szoros vereségek, a kellemetlen döntetlenek már nem sokkolják a futballszurkolóinkat, legfeljebb némi rossz szájízt hagynak bennük. Az U20-as vébét megúsztuk megszégyenítő vereség nélkül. Igaz, abból sem szoktunk tanulni. Nem vagyunk mi angolok!
Szekeres István Nem jutott túl messzire az U20-as magyar labdarúgó-válogatott a világbajnokságon. Örülnünk nincs miért. Magamon viszont azt vettem észre, hogy a végén mintha megkönnyebbültem volna: legalább megszégyenítő vereség nélkül lettünk túl rajta.
Már hozzászoktunk a sikertelenséghez, de a méretes zakók persze még mindig sokkolják a magyar futball csökkenő számú híveit. Az ellenségeit pedig goromba beszólásokra és gúnyolódásra sarkallják. Nem utolsósorban pedig távol tartják a hazai lelátóktól, de még a tévéközvetítésektől is.
Focibú, kicsi
A saját emlékezetem szerinti első szégyen 1969. december 3-án ért minket. Világbajnoki pótselejtezőn a csehszlovák válogatott 4-1-re legázolta a magyart Marseille-ben, nem jutottunk el a ’70-es vébére. Valósággal gyászba borult az ország. A nemzetközi klasszis Mészöly Kálmán akkor mondta: „A mi időnk lejárt”. Megszületett az új szlogen, miszerint Marseille a magyar labdarúgás Mohácsa.
Az aztán 1986-ban a mexikói vébén, a szovjetek elleni 0-6 után tovább íródott: Mohács, Marseille, Mexikó.
Nem szaporította a sort, hiszen az Üllői út volt a színhely, az 1997-es vb-pótselejtező, amelyen a jugoszláv válogatott 7-1-re alázta meg a magyart. Amszterdam sem illik bele, ahol két éve a hollandok páholtak el minket 8-1-re, vébéselejtezőn. Így aztán a szoros vereségek, a kellemetlen döntetlenek már nem sokkolnak minket, legfeljebb némi rossz szájízt hagynak maguk után.
Ez a szégyen relativitása.
Hogy el ne felejtsem, a mostani, új-zélandi társulat is kapott egy hatost a portugáloktól a tavalyai – hazai rendezésű – U19-es Eb-n, a felcsúti arénában; Mervó Bence szerezte a becsületgólunkat.
Az egyik sportportál akkor megjegyezte (merthogy Izrael ellen még megszerezhettük az indulási jogot a mostani vébére): „Kijuthat tehát az U20-as világbajnokságra a csapat, de az Eb-n látottak alapján egyáltalán nem biztos, hogy a magyar futball épülésére szolgál majd ottani szereplésünk...”
És hát, ez is relatív. Ha a szereplés kevésbé szolgál is épülésre, de legalább nem kell égnünk miatta.
Ebben a hangulatban könnyen kimosódik az emlékezetünkből, hogy most Kalmár Zsolt és Mervó Bence azt mutatta meg: nekünk is vannak eredményes, (közel)harcos támadóink.
Nehéz örökséget kaptak. Már az egyszerű elismerésért is duplán kell teljesíteniük. Az igaziért pedig hosszútávon.
Más. 1953. november 25-én, „az évszázad mérkőzésén”, a magyar aranycsapat 6-3-ra legyőzte Angliát a Wembley stadionban, megtörve annak kilencven éves hazai veretlenségi sorozatát. Az angolok ma is megemlékeznek róla, de nem azért, hogy a vereséget ünnepeljék.
Hanem azért, mert az a mérkőzés nyitotta fel a szemüket, és indította el az angol futball megújulását. Tizenhárom évvel később világbajnokságot nyertek.
Valamikor a 90-es évek közepén még szegény Bicskei Bertalannal beszélgettünk a magyar futball remélt megújulásáról. 1984-ben Európa-bajnoki címre vezette az ifjúsági válogatottat, értett tehát az utánpótláshoz is. Azt állította, hogy mélyreható reformokkal tíz év alatt utolérhetjük a világot…
De mikor kezdjük el? – kérdeztem.
Azt nem tudom – válaszolta a megszokott, szelíd mosolyával.
Két évtized telt el.
Az akkori kérdés viszont változatlanul kérdés maradt.
