Kemény-legény

Kemény Kristóf imádja a vízilabdát. Gyerekkora óta él a közegében, és szeretne minél tovább a tagja lenni. Két éve Pécsett edzősködik, az ifjúsági fiúcsapattal megnyerte a Lemhényi-kupát. A póló mellett a pénzügyi szakmáját is gyakorolja.

Pusztai Viola Kemény Kristóf gyerekként a rajzfilmek helyett vízilabdát nézett a tévében. Csoda-e, ha a nagypapáját, Kemény Ferencet és az édesapját, Kemény Dénest követően ő is az edzői pályára lépett? Az elmúlt két szezont Pécsett töltötte, néhány napja az ifjúsági csapat játékosaival együtt országos tornagyőzelemmel búcsúzott a korosztálytól. A 25 éves mesterrel beszélgettünk. – A Lemhényi-kupa döntőjében szemet gyönyörködtető játékkal győzött a Pécs ifjúsági csapata. A mérkőzés után azt mondta, ez a szív, az akarat, a hit és a rengeteg munka diadala volt. Szép szavak… – Valóban, nagyon akartuk a győzelmet. A fiúknak, így együtt, az volt az utolsó, nagy csatájuk az ifjúságiak között. A bajnokságban nem szerepeltünk túl fényesen; az éremszerzést tűztük ki célul, de csak a hatodik helyen végeztünk. Egy hónapja megfogadtuk, hogy a lehető legemlékezetesebbé tesszük a búcsút, ezért nagyon készültünk a nyolcas döntőre, amelyért a csoportunkban élet-halál harcot vívtunk a Honvéddal. Az ilyen tornákon a nyolcad-, illetve a negyeddöntőnek sokkal nagyobb a tétje: ha nem nyerünk a Honvéd, majd a Szeged ellen, akkor sosem derült volna ki, milyen játékra vagyunk képesek az elődöntőben és a döntőben.

– Miben volt jobb a csapat a riválisoknál? – A négy közé jutásért a szegediek ellen még akadtak problémák a támadójátékunkkal, de védekezésben már akkor is stabilak voltunk, és a kapusteljesítményre sem lehetett panaszunk. Az elődöntőben a két-három meghatározó játékosát nélkülöző, de így is rendkívül erős UVSE-vel találkoztunk. Úgy gondolom, jobban akartuk a sikert, ismét fegyelmezetten és masszívan védekeztünk, és feljavult a támadójátékunk is. Pontosan, határozottan és magabiztosan játszottunk. A lendületünket a BVSC elleni döntőre is átmentettük, a gyerekek gyakorlatilag a csempét is átharapták. Bárki jöhetett volna szembe, biztosan legyőzik. Én még soha nem láttam őket ilyen jól vízilabdázni. – Ön hogyan került Pécsre? – Vári Attila hívott fel telefonon két éve, hogy nem lenne-e kedvem Pécsett gyerekekkel foglalkozni. Tavaly diplomáztam az IBS angol nyelvű, gazdálkodás és menedzsment szakán, így akkor még csak hétvégenként voltam a csapattal, és az észrevételeimmel segítettem Lukács Gergely munkáját. Aztán a diploma megszerzése után megkérdezték, elvállalnám-e az ifjúságiak irányítását. Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy huszonnégy esztendősen rám bíznák a rendkívül ígéretes csapatot, egyéves tapasztalattal a hátam mögött. Persze, az apukám és a nagypapám mellett rengeteget tanultam a pólóról, de gyakorlatom meglehetősen kevés volt. – Édesapja háromszor vezette olimpiai címig a válogatottat. Nagypapája, az uszodák Fecsó bácsija pedig a hazai utánpótlás-nevelés atyja. Nem is volt kérdés, hogy a felmenők útjára lép? – Világéletemben a vízilabdában képzeltem el az életemet. Amikor a velem egykorú gyerekek hat-hét évesen a rajzfilmeket nézték a tévében, én apuval együtt az aktuális nyári világeseményen készült mérkőzések felvételeit. De nem azért edzősködöm, mert ő is azt csinálta. Egyszerűen szeretem az uszodában tölteni a napjaimat, imádom a meccseket, az edzéseket, de még azt is, ha a büfében vagyok. Remekül érzem magam abban a közegben. Részmunkaidőben az egyik OTP-fiókban dolgozom, mert nem azért jártam egyetemre, hogy a szakmámat félretegyem. Szeretem a pénzügyes munkámat és a vízilabdáért is rajongok, egyelőre egyiket sem akarom kizárni az életemből. – Az aktív játékkal teljesen felhagyott? – Amatőrként még pólózom Pécsett, de másfél éve úgy döntöttem, hogy inkább az egyetemi tanulmányaimra és az edzői karrieremre összpontosítok. Tizenhárom-tizennégy évesen korosztályom kiemelkedő játékosának számítottam, főleg a gyors gondolkodásomnak köszönhetően. De nem voltam elég elszánt és szorgalmas ahhoz, hogy a többi képességemet is fejlesszem. Így kiütközött, hogy nem szorult belém elég tehetség. A KSI-ben eltöltött éveim után két évig az OB I/B-ben játszottam, aztán jött a pécsi lehetőség. – A következő szezont is a városban tölti? – Most már visszatérek Budapestre, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekkel foglalkozni. Újabb kihívás, mert a kisebbekkel pedagógiailag másképp kell foglalkozni, más módon kommunikálni, mint az ifjúságiakkal. De lehet, hogy könnyebb lesz velük, hiszen a kissrácok közül még mindenki olimpiai bajnok akar lenni, ezért motiválni is egyszerűbb őket. – Pólóügyekben kikéri az édesapja és a nagypapa véleményét? – Mindig. De nemcsak az ő javaslataikat veszem figyelembe. Pécsett Lukács Gergely volt a mentorom, tőle is nagyon sokat tanultam, rengeteg tanácsot kaptam, és többnyire meg is fogadtam. – Mondták már, hogy a medence partján a gesztusai megtévesztésig hasonlítanak az édesapjáéira… – Az lenne a furcsa, ha nem. Egész életemben őt tanulmányoztam, néztem a tévében, amikor még szövetségi kapitány volt, ráadásul videoelemzőként három évet dolgoztam is vele. Részt vettem az összes tornán, edzésen, megbeszélésen. Nagyon sok mindent lestem el tőle. Ráadásul a gesztusok genetikailag is öröklődnek.