Feladatra éretten

A következő szezonban visszatér a Ferencváros női kézilabdacsapatába az idényt az MTK Budapestben töltő Faluvégi Dorottya. A 17 éves jobbszélső óriási lehetőségként éli meg, hogy a felnőttcsapatban számítanak rá. Előrelépésről, filozófiaváltásról és konyhai eszközökről is beszélgettünk vele.

reb Faluvégi Dorottyának tökéletesen bejött a váltás, hogy kölcsönben az MTK-ba került, ahol az élvonalban játszik. Nemrég azonban az egyesülete, a Ferencváros bejelentette, a szeptembertől stabilan a felnőttek között számít rá. A Csibe becenéven ismert játékossal beszélgettünk. – Hogy érezted magad a konyhakiállításon? – Jól, de ezúttal eléggé befogtak. Anyukámnak konyhai kiegészítőkkel foglalkozó vállalkozása van, úgyhogy két napig, reggel kilenctől este hatig segítettem neki, válaszoltam az érdeklődők kérdéseire. Tetszett a feladat.

– Üzletasszonyként is megállnád a helyed? – Lehetséges, ráadásul gazdasági szakot jelöltem meg a továbbtanulásra. Egyelőre azonban a kézilabdáról szól az életem. – Pláne, hogy a Ferencvárosban jövőre a felnőttek között számítanak rád. Hasonló előrelépésben bíztál az MTK-s kitérő előtt? – Nagyjából körbevonalazódott, hogy ez lesz Móni (Kovacsicz Mónika – A szerk.) utolsó éve, szóval igen, mindennap ezért küzdöttem az MTK-ban. Kaptam biztató szavakat a mestertől, Elek Gábortól, de egyetlen pillanatig sem volt biztos, hogy azonnal visszavezet az út. Különben is, szükségem van arra, hogy lássam magam előtt a célt, így nem kényelmesedtem el, végig hajtottam. – Nemrég videóinterjúban arról nyilatkozott, hogy a húszéves Lukács Viktóriával „lemeccselitek”, ki lesz az elsőszámú szélső… – Anya küldte át azt a bizonyos videót, hogy Csibe, érdemes megnézned. Nagyon örültem. – Mi kellett ahhoz, hogy a magyar bajnok, Bajnokok Ligája-résztvevő együttes 18 éves fiatalra (is) alapozzon? – Mentálisan sokat fejlődtem az MTK-ban. Egészen más jelentőséget tölt be az életemben az élsport. Korábban az iskolából rohantam az edzésre, tíz perccel előtte értem csak oda. Most hamarabb eljövök a suliból, hogy fél órával a rajt előtt legyen idő átállítani az agyamat a következő feladatra. Az edzésen az a cél, annyira kihajtsam magam, hogy utána már csak „gyökkettővel” tudjak hazavánszorogni.

– Sikerül? – A legtöbbször igen, és olyankor boldog vagyok. De ha valamiért nem tudom kihozni magamból a maximumot, akkor meg végtelenül bosszús, mert csak huszonnégy óra múlva bizonyíthatok újra. – Mi változott benned? – Közhelyesen hangozhat, de most lettem teljesen biztos abban, hogy a kézilabda az, amit egész életemben csinálni szeretnék.  Korábban sok minden történt körülöttem, ami elbizonytalanított. Például ott voltam Lipcsében – még ha nem is szerepeltem –, amikor a csapat kiesett a Bajnokok Ligája-selejtezőben. Láttam a lányokon a borzasztó csalódottságot, hiszen a továbbjutásért dolgoztak egész nyáron. Elgondolkoztam, hogy mennyire nehéz is a kézilabda. Képes leszek elviselni ezeket a terheket? – Mostanra fogtad fel igazán, mit jelent az, amit már nyilván korábban is mondogattál? – Abszolút, részben azért is, mert a bátyám, Rudi felnőttválogatottsága közelebb hozta a kézilabda jelentőségét. És valahogy ráeszméltem a munka örömére. Egyszer azt mondtam magamnak, most csináld ezt a lábmunkát úgy, mintha életed utolsó edzése volna. Egészen más így dolgozni. – Rendben, tudod, hogy ezt akarod csinálni. És azt elhiszed már, hogy képes is vagy rá? – Az önértékelésem hullámzó, és gyakran nem reális, ezért úgy döntöttem, inkább hátralépek, és rábízom azokra a minősítést, akik közel állnak hozzám, és jobban meg tudják ítélni a teljesítményemet. Gyakorlatilag apukámra és az edzőimre. Ha visszajelzést kapok, elraktározom, de nem kattogok azon, hogy Csibe, milyen béna vagy. – És a következő szezonon gondolkozol már? – Annyiban igen, hogy átértékelődött bennem a klub jelentősége. Nem kérdés, eddig is zöld-fehér volt a szívem, de már nem a Fradiba, hanem a FRADI-ba járok edzeni. Egyébként, meglepően nem kalandoznak el a gondolataim. Nagy feladatok várnak még ránk az idén az MTK-val.