Dráma, program

Az immár örök problémának számító vívás ezúttal is gondot jelentett a magyar indulók többségének a kairói junior-világbajnokságon. Kállai Ákos utánpótlás-kapitány az eseményen túlmutató tapasztalatokat fogalmazott meg: például drámapedagógiával erősítené a csapategységet a válogatott kerettagok között.

reb Vasárnap zárult az év utolsó jelentős utánpótlás-világeseménye, a junior vb. A magyar küldöttség a Boros Alexandra, Simon Sarolta, Zs. Tóth Anna trió révén csapatezüstéremmel tért haza Kairóból, valamint a lányok között Simon, a fiúknál pedig Tomaschof Soma végzett az ötödik helyen.

„Ötlettelenül mozgott a páston”, „teljes kihagyás következett” – ilyen és ehhez hasonló mondatok a szerves részét képezték a Kállai Ákos utánpótlás-kapitány napi, helyszíni beszámolóinak. Azaz, ahogyan az elmúlt években, a legtöbbször ezúttal is a vívás számított a kritikus versenyszámnak. „Változtatni kell!” – ez kijelentés sem egyszer hagyta el a szakember száját. „Az a helyzet, hogy más ez a generáció, mint a korábbiak voltak – mondja Kállai. – Lényegében mindent megkapnak, s kicsit elkényelmesedtek. De amíg a fizikai számokban az edző tudja ösztökélni, hajtani őket, a páston hiába akar helyettük vívni. Ott stratégiákkal, ötletekkel kell előállni, hogyan járjunk túl a másik eszén. A vívásban jobban kijön a felkészületlenség vagy a motiválatlanság. Ráadásul a fiatalok olyanok, mint a víz, folynak, keresik a kiskapukat, pedig az eredményességet csak a kemény munka hozza meg.” A korábbi világbajnok élsportoló szerint ma már mindenki gyorsan akar eredményt elérni, a gyerek, a szülő s az edző is, így aztán lerövidül a tanulási fázis. „Edzésigényes a sportágunk, s csak a sikerekkel lehetséges motiválni és megtartani a fiatalokat.” Hozzáteszi ugyanakkor, nem tudja elképzelni, hogy az évekkel ezelőtt eredményes sportolókat nevelő trénerek elfelejtették volna, miként lehet átadni a tudásukat a tanítványoknak – itt térünk vissza ahhoz, hogy más ez a generáció, amelynek figyelmét ezerszer több dolog vonhatja el, mint mondjuk tizenöt éve ezelőtt. Korábbi cikkünkben is beszélt már arról az utánpótlás-kapitány, hogy hiába egyéni sportág az öttusa, szükséges a csapatmunka: az olimpia bajnok Török Ferencet idézte, aki mindig hangsúlyozta, kell a csapat! Hiszen, ha valamelyik ország a csapatversenyben eredményes, az kitermeli magából az egyéni győzteseket is.

„A mi fiataljaink is jóban vannak, kedvesek egymással, de nem annyira egységesek, mint másutt. Mintha a fűszer hiányozna a munkából: az egymásért küzdés. Számtalan utánpótlás-világeseményen látom, hogy a rivális csapatok tagjai közösen esznek, kártyáznak, a mieinkre ez nem mindig jellemző. Akad, aki a magyar melegítő helyett szívesebben vesz fel saját mackót. Sokan egyénileg akarják megoldani a feladatot.” A szakember idézi a példát: a riói olimpián bajnok ausztrál Chloe Esposito és öccse, a játékokon szintén szereplő Max Magyarországon készült fel a viadalra. „Sokat beszélgettem az édesapjukkal. Több országban is próbáltak edzeni, s nem véletlenül választották a Budapesti Honvédot. Szerettek volna jól szervezett rendszerben dolgozni, nem pedig magányosan.” Az egységességnek nemcsak a versenyzők viselkedésében és mentalitásában, hanem a klubok munkájában is meg kellene mutatkoznia. Igaz, „csak” a sportolók felfogásán változtathat a Kállai által kitalált rendhagyó megoldás: a drámaprogram. A tervek szerint az ifjúságiak és juniorok afféle táborban vennének részt. Délelőttönként és délutánonként próbákon darabot tanulnának meg, az utánpótlás-kapitány is részt venne a megbeszéléseken, s a tábor végén pedig előadnák a produkciót. A munkában nemcsak rendező, pszichológus is részt venne. Nyilván nem a drámaprogram lesz a megoldás, de ez olyan elem, amelyről Kállai hiszi, hogy segíthet. A szakember egyébként nem pesszimista: szerinte az utánpótlás mostani képviselői egy-két éven belül a felnőttek közé érve letehetik a névjegyüket, idővel pedig a világelitbe is bejuthatnak.