A szomorú bajnok

Gyerekként megjárta a poklot, műugróként azonban mennybe ment Greg Louganis, az 1976-os montreali olimpia 16 esztendős műugrója, aki élete egyik nagy kudarcaként emlékszik vissza tinédzserkora legnagyobb sikerére.

Majer Dániel Greg Louganis, avagy teljes nevén Gregory Efthimios Louganis a kaliforniai San Diegóban született 1960-ban, akit a mai napig a világ egyik, ha nem a legjobb műugrójaként tartanak számon. Négy olimpiai aranyat nyert, és ő az egyetlen férfi műugró a világon, aki egymást követő játékokon mindkét számban, azaz 3 méteren és 10 méteren is az első helyen végzett. Maximális pontszámot is ő kapott először olimpián, mi azonban nem ezért, hanem az 1976-os montreali játékokon, mindössze 16 évesen nyert ezüstérme miatt írunk róla.

A svéd és szamoai szülők gyermekeként napvilágot látott Gregnek igencsak nehéz gyerekkora volt. Mivel születésekor a szülei mindössze 15 évesek voltak, nyolc és fél hónapos korában örökbe adták az amerikai-görög házaspárnak, Peter és Francis Louganisnak. Alkoholista nevelőapjával nem jött ki jól, ráadásul az iskolatársai is rendszeresen zaklatták bőrszíne, származása és diszlexiája miatt. Már tinédzserkora előtt drogokkal kereskedett, és az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Egyszer azt mondta a nevelőanyjának: „Azt hiszem, megértem, hogy valaki hogyan halhat bele a szomorúságba.” A menekülőutat a sport jelentette. Elmondása szerint azóta szeretett táncolni, hogy megtanult járni, háromévesen pedig már színpadon is fellépett. „A tánc szavak nélküli kommunikáció, amelyben úgy használod a tested, hogy valamilyen érzelmet, gondolatot fejezel ki vele. Ugyanígy éreztem a műugrás iránt is. Ki tudtam vele fejezni magam, a testemet használtam ecsetként.” Merthogy kilencévesen műugróleckéket vett, és rögtön olyan tehetségesnek bizonyult, hogy két évvel később, nemzeti juniorversenyen maximális, 10 pontot kapott a gyakorlatára. „Gyerekként csak azt szerettem volna, hogy elfogadjanak, ezért műugróként a legjobbnak kellett lennem. Úgy gondoltam, az olimpiai aranyérem lehet az egyetlen elfogadható eredmény, amelyet elérhetek.” Hamar felkeltette az 1948-as londoni és az 1952-es helsinki olimpia 10 méteres műugró olimpiai bajnokának, Sammy Lee-nek a figyelmét, aki edzőként az 1976-os montreali olimpiára is elkísérte. Tizenhat éves kora ellenére az aranyért szállt harcba, amelynek megszerzése nemcsak neki, de a mesterének is kiemelt fontossággal bírt. „Azért fogadtam a tanítványommá, mert szerettem volna, ha megakadályozza Klaus Dibiasit a rekordom megdöntésében” – emlékezett vissza a Louganisról készült dokumentumfilmben Lee, utalva az olasz kiválóság 1968-as és 72-es játékokon tíz méteren nyert aranyára, amelyet újabbal megtoldva ő vált volna a toronyugrás koronázatlan királyává.

Vasárnapi retrórovatunkban egy-egy, sportága szabályai szerint utánpótláskorú sportoló felnőttek között elért, kiugró teljesítményét idézzük fel. Ez az egyetlen rendezőelv, külföldi és hazai sportoló egyaránt szerepel a sorozatban.

Louganis a selejtezőben remekül ugrott, a másnapi döntőben azonban nem tudta megismételni korábbi teljesítményét, már a vízbe érkezés pillanatában nyilvánvaló volt, hogy elúszott az arany. „Az edzőm álma az enyémmé is vált. Győzni mentem oda, és kudarcként éltem meg a második helyet. Körülöttem mindenki ünnepelt, én pedig csak arra tudtam gondolni, megérti-e valaha bárki is azt, amit érzek, és amin keresztülmegyek.” A középiskolába visszatérve ráadásul még az osztálytársai sem örülhettek felhőtlenül a sikerének. „Pont az ellenkezője történt annak, amire ilyenkor számít az ember. Általában a futballisták álltak a figyelem középpontjában, én pedig elloptam előlük a show-t, amit ők nehezményeztek. Kemény volt” – idézte fel hazatérését egy, nem sokkal az olimpia után készült tévéinterjúban.

A következő évek sem voltak könnyebbek, az Egyesült Államok bojkottálta az 1980-as moszkvai olimpiát, Louganisnak tehát esélye sem volt feledtetni a kudarcot, és elhódítani az ötkarikás aranyat. Elmondása szerint rögtön visszavonult volna, ha sikerül, mivel abban az időben egyáltalán nem élvezte az ugrást. Négy évvel később végül csak összejött neki a hőn áhított siker, Los Angelesben ráadásul duplázott, három és tíz méteren is aranyérmes lett. Ezt a teljesítményt Szöulban megismételte, miáltal ő lett a sportág történetének első férfi versenyzője, aki egymást követő olimpiákon mindkét ugrószámot megnyerte. Történetéhez tartozik a homoszexualitása, amelynek felvállalásában ugyancsak az élen járt a világhírű sportolók körébe. És a HIV-fertőzése. „Már fiatalon is krónikus depresszióban szenvedtem, így egyébként sem gondoltam, hogy megérem a harmincat. Amikor hat hónappal a szöuli játékokat megelőzően diagnosztizáltak, úgy voltam vele, hogy összepakolok, hazamegyek, és várom a halált, az orvosom azonban azt tanácsolta, hogy a legjobb dolog, amit tehetek, ha tovább készülök az olimpiára.” Visszavonulása után is nehéz időket élt át, anyagi gondjai miatt olimpiai érmeit is el kellett adnia. Mára azonban egyenesbe jött az élete. Sportolókkal foglalkozik, a riói olimpiára a csapat mentoraként az amerikai műugrókat is elkísérte, diszlexiásokat segít, és aktivistaként hívja fel a figyelmet az alkohol, a drogok, az AIDS és a HIV veszélyeire. Sorozatunk korábbi részei: Tara Lipinski Marjorie Gestring Lőrincz Tamás Nadia Comăneci Egerszegi Krisztina Boris Becker Gyurta Dániel Szeles Mónika Loris Capirossi Pelé Klampár Tibor Kobe Bryant Julija Lipnyickaja Kronberger Lili