Csata a családban

Akár Tursics Műveknek is nevezhetnénk a kosárlabdázó lányok utánpótlás-nevelésében élenjáró Csata DSE-t, hiszen a szakmai munkát vezető Tursics házaspár, Sándor és Krisztina mellett fiuk, Krisztián is kiveszi a részét a munkából.

Lakner Gábor Huszonkét éve íródik a magyar női kosárlabdázás egyik legszebb története a parányi, angyalföldi műhelyben. A Csata utcában 1995-ben indult el a később felnőtt- és korosztályos válogatottak sorát adó egyesületben a képzés, méghozzá a hajdani Tungsram SE romjain. A megszűnt szakosztályt a Ferencváros fogadta be, Tursics Sándor vezetőedző pedig a város túlsó felén kezdte terelgetni a zöld-fehérek utánpótlását adó kis egyesületet. Az 1997-es NB I-es bajnoki cím ellenére az FTC akkori vezetése úgy döntött, megszünteti a szakosztályt, így a 2000-es bronzérem volt az élvonalbeli hattyúdal. Tursics Sándor akkor úgy döntött: elég a „celebvilágból”, a folytatásban kizárólag az utánpótlás-neveléssel foglalkozik. Azóta nincs más, csak a Csata DSE. Az az egyesület, amely szó szerint családi műhelyként működik, hiszen mindenki Sanyi bácsija mellett felesége, Tursicsné Iván Krisztina irányítja a szakmai munkát. Egy ideje ráadásul fiuk, Krisztián is edzősködik, a múlt héten éppen az ő irányításával nyert juniorbajnoki címet a BEAC és a Csata közös csapata. Nem mindennapi hármas az övék, de nem csupán attól különlegesek, hogy rokonok: a közös filozófiájuk is kiemeli őket.

Négyesben ültünk le beszélgetni, hol máshol, mint a Csata utcában. Könnyű volt időpontot egyeztetni, hiszen a fél életüket ott töltik, csupán arra kellett várni, hogy Krisztián végezzen az egyik csoportjával, és még ne kezdjen foglalkozni a következővel. A kis tornacsarnokot persze „csak” a második otthonuknak tartják az igazi, az első mögött, de mindenképpen otthonuknak. És hogy ki a főnök? Nem csupán udvariasságból mondják, hogy nincs olyan, valóban megosztják egymás között a munkát – az egyesületben és odahaza is. Sándort például nem köti le a papírmunka és az adminisztráció, így ezek az egyébként elnöki tisztséget is betöltő Krisztára maradnak. Cserébe otthon a konyha az apa birodalma, a főzőtudományáért a családja mellett a játékosok is lelkesednek. A kosárlabdázást mindannyian életformának tekintik, és a napi teendők végeztével egyáltalán nem hagyják maguk mögött a Csata utcában. Odahaza is gyakran beszélnek róla, elemeznek, és olykor bizony vitatkoznak is, hiszen mindenkinek megvannak a határozott elképzelései. Krisztián rögtön tompítja a viták élét, mondván, egymás torkának azért nem esnek, ha véleménykülönbség akad. A 24 éves fiú egyébként az előző idényben még az élvonalban játszott, és az NB II-ben a mai napig pattogtat. Viszont szerette volna kipróbálni az edzősködést, és hamar kiderült, hogy van szeme a szakmához. Nem csoda, hiszen a kosárlabdacsarnokban nőtt fel, és már fiatalon magába szívta a játék szeretetét. Szülei egyébként nem presszionálták, sőt Kriszta szerette volna, ha más foglalkozást is kipróbál, de végül a fiú is követte szüleit a pályán, mindenki közös megelégedésére.

Vele sem kivételeztek egyébként, ugyanúgy végig kellett járnia a szamárlétrát, mint a klub összes edzőjének. Ahogyan az édesanya fogalmaz, nem lehet valakiből egyből kadet- vagy juniortréner, látnia kell, hogyan jut el odáig egy fiatal játékos. Úgyhogy Krisztián a legkisebbekkel, a kengurukkal kezdte, ebben az évadban pedig már három csapatot versenyeztet négy korosztályban. Sándor ma már nem meccsel, azt mondja, nem neki való már a kispad, jobban szeret a háttérbe húzódva figyelni. Kriszta nemrég végigvitt egy korosztályt, az előző évadban kadetbajnoki címre vezette a lányokat, és úgy döntött, ősztől ismét a kengurukkal foglalkozik. S hogy mi a Csata-titok? Azt sokan szeretnék tudni, Sándor szerint az ellenfelek edzői is gyakran meglátogatják őket a siker okait kutatva. Nos, a legnagyobb rejtély alighanem az, hogy nincs titok, az édesapa ráadásul kétkötetes könyvben is közkinccsé tette nézeteit.  Mindannyian tízéves ciklusban gondolkodnak, a játékosokat nyolctól tizennyolc éves korukig építik fel. A lányok az életkoruknak megfelelő képzést kapják, egyik elsajátítandó elem után következik a másik, és minden egymásra épül. A versenytől sem féltik a kosárlabdázókat, hiszen a gyerekek lételeme a versengés. Az sem mellékes, hogy a mérkőzéseken mutatott teljesítményt lehet mérni, abból lehet leszűrni, valaki a megfelelő tempóban fejlődik-e. Persze azt is rögtön hozzáteszik, hogy a versenyeztetés az utánpótlásban nem cél, hanem eszköz. Igaz, nagyon fontos eszköz.

No, és a játékosok lelkére is figyelnek, a gondoskodás a filozófiájuk szerint nem akkor kezdődik, amikor a gyerekek felmennek a pályára, és nem ott ér véget, amikor lejönnek onnan. A fiatalok az iskolai és magánéletbeli kérdésekkel egyaránt bátran fordulhatnak Krisztához, aki tyúkanyóként meghallgat mindenkit, vigasztal és megoldást keres. Tursicsék huszonkét év alatt nagy utat jártak be, a Csata DSE szinte már fogalom az utánpótlás-nevelésben. Ehhez az is kell, hogy – úgymond – utánamenjenek a játékosoknak, Kriszta a mai napig járja az iskolákat, ígéretek után kutatva. S bizony már mind több szülő kopogtat az ajtajukon, hogy náluk szeretné játszatni a csemetéjét. Fejlődni azért mindig van hová, a tervek pedig nagyok, persze nem megalomániából, mert itt tényleg minden a játékosok körül forog. A család szívfájdalma, hogy 18 éves koruk után el kell engedniük a játékosok kezét, ezen változtathat az ősztől induló NB I/B-s csapat, ahol a felnőttkor küszöbén járó, a Csata-családból kiszakadni nem akaró lányok tovább játszhatnak. Ehhez a termet is fel kell újítani, az ígéretek szerint a rekonstrukció meg is valósulhat a közeli jövőben. Aztán egyszer jó lenne egy saját, minden igényt kielégítő új csarnok, amilyen jelenleg nemhogy a Csatának, de egyetlen más klubnak sincs Budapesten. Ott már akár az NB I-ben is lehetne mérkőzéseket játszani – kizárólag saját nevelésű játékosokkal. Tursicsék másban nem is gondolkodnak. Nem vallana rájuk.