Sikeresek a sportágban, évről évre megrendezik kupaversenyüket, tavaly óta a nemzetközi élvonal is megfordul a településükön: a seregélyesi Pelikán Diáksport Egyesület mindennapjai.
rokriszta Nem ismerik olyan sokan a Fejér megyében föllelhető nagyközséget, Seregélyest, de aki kicsit is otthon van a tollaslabdában, biztosan hallott már róla. Honnan indult ezen a kis településen a sportág és hogyan fejlődött? Erről beszélgettünk Karkóné Lukácsy Mariannával, a szervezet elnökével, a gyerekek edzőjével.
— Hogyan kezdődött Seregélyesen a tollaslabdázás története?
— Iskolánkban már a 90-es évek közepe óta játsszák ezt a sportot. Eleinte, mikor még nem voltak meg a feltételek, az iskola körülbelül három méter magas aulájában, ahol aligha férne el egy pálya, és a folyosón ütöttük a labdát. Mégis eljutottunk az országos diákolimpiára. Nagy dolog volt ez akkor.
— Mikor lett sportolásra alkalmas termük?
— 2005 március 3-án adták át a tornacsarnokunkat, amely minden tekintetben alkalmas tollaslabdázásra. Azóta egyre szebb eredményeket érnek el tanítványaim. Már volt válogatott kerettagunk az U17-es kosoztályban is, most az U13-asoknál van két játékosunk a keretben.
— Melyik eredményükre a legbüszkébb?
— Talán a 2006-os diákolimpiára, ahol a legeredményesebb iskola lettünk. Nyertünk két aranyat, szereztünk egy negyedik és egy hetedik helyet, ezzel vittük el az összetett kategóriát is, ráadásul úgy, hogy még leigazolt játékosunk sem volt.
— Mit gondol, minek köszönhetik ezt az eredményt?
— Talán onnan indulnék, hogy 2004-ben egy továbbképzésen megismerkedtem Hamza Csabával, aki azóta a német női tollaslabdaválogatott edzője és a dániai tollaslabda-akadémián is tanít. Vele találkoztam akkor, nagyon sokat kaptam tőle.
— Mi lenne még, amit kiemelne a 2006-os diákolimpián kívül?
— Tavaly egy régen dédelgetett álmom vált valóra, mikor nemzetközi tollaslabdaversenyt rendeztünk az U13-as és U17-es korosztály számára. Annak ellenére, hogy ez volt az első, nagyon jól sikerült. Jöttek egyiptomiak, horvátok, csehek, törökök is, egy osztrák és egy orosz játékos is részt vett a vetélkedőn. Sőt egy indiai versenyző is nevezett, de családi okok miatt nem ért ide. Remek verseny volt. Persze ehhez az is kellett, hogy összefogjon az egész iskola, a szülők, sőt a község is. Remélem az idei is hasonlóan sikerül júniusban.
— Ezek a dolgok összehozzák az embereket.
— Igen, azért szeretem ezt a szakmát, mert meg tudjuk mutatni, hogy együtt mennyi mindent elérhetünk. Mondjuk, nekem nagy szerencsém van, mert az iskolától és a hivataltól is minden támogatást és elismerést megkapok. Büszke vagyok arra, hogy elismerik a munkámat, de nem ezért teszem és nem is a pénzért. A legtöbb edzés szerelemből van, meg azért, mert a gyerkőcök szeretik csinálni. Nagyon lelkesek, szorgalmasak és engem ez tesz igazán boldoggá.
