Pár napja felröppent a hír, hogy az amerikai női futballválogatott dekoratív kapusa, Hope Solo megbukott egy doppingteszten, mégis ott lehet az olimpián. Hogyan lehetséges ez? Ennek jártunk utána.
A. Á. Azok után, hogy Juhász Adrián evezős és Török Béla vízilabdázó is egy gondatlanságból beszedett, sportágában teljesen haszontalan doppingszer miatt maradt le az olimpiáról, Hope Solo esete igencsak felkavarta a hazai állóvizet. Az amerikai kapus esetét objektívan, vagy kevésbé objektívan tálaló cikkek alatt persze rögtön megjelentek az Egyesült Államok és Nemzetközi Antidopping Ügynökség (WADA) „különlegesen jó viszonyát” firtató kommentek.
Hope Solo igazi szexszimbólum hazájában, aki miatt még az amerikaifutball felsőbbrendűségét hirdető újvilági férfiak is leülnek megnézni egy-egy „soccer”-meccset. Érthető lenne tehát, ha az amerikai olimpiai csapat és labdarúgó-szövetség tűzzel-vassal védené egyik legismertebb reklámarcát, de ebben az esetben nem erről van szó. Az USA egyszerűen csak máshogy áll a doppinghoz, mint például Magyarország. Az Egyesült Államok ugyanis hiába kísérte végig percről percre Marion Jones kálváriáját, és hiába számíthat most hasonló bálványdöntögetésre Lance Armstrong esetében, egyszerűen nem szabályozza olyan szigorúan a doppingvétségeket, mint hazánk. Igaz, nem is bukott három érmet Athénban tiltott szerek használata miatt.
Az USA nem parancsol a WADA-nak, nem finanszírozza működését és nem kacsint össze a nemzetközi szervezettel a világ háta mögött. Igaz, hogy az Egyesült Államok régóta az ügynökség legnagyobb befizetője évi 1,7 millió dollárral (2008-as adat), de például Japán 1,5 millió dollárt tesz be a büdzsébe, mégsem érte soha olyan vád, hogy megveszi magának a „tisztaságot”. Különben is, az USA hozzájárulása csak körülbelül 3,5 százaléka a teljes éves költségvetésnek. Az emberek előszeretettel vagdalkoznak azzal, hogy amerikai sportoló valahogy soha nem bukik meg. Ez sem feltétlenül igaz, ugyanis ezen a linken például látható, hogy az Egyesült Államok adja szinte a legtöbb eltiltott sportolót, igaz, többségük nem olimpikon. Abba ne menjünk most bele, hogy ez az amerikai sport tisztaságát, vagy az amerikai vegyészet korszerűségét méltatja, ezt majd az idő eldönti. Az viszont biztos, hogy Hope Solo olimpiai részvétele nem a kapcsolatoknak és a protekciónak köszönhető.
A kapust egyszerűen csak nem tiltotta el az Amerikai Antidopping Ügynökség, az USADA. Holott az „A” mintában canrenone-t, egy bizonyos vízhajtó hatású szer nyomait mutatták ki, ez a szer pedig szerepel a nemzetközi tiltólistán. Solo kisasszony védekezésül azt nyilatkozta, szabálytalan menstruációja miatt írt fel egy gyógyszert az orvosa, abban volt a tiltott anyag. Ha megnézzük Török Béla vagy Takács Adrián esetét, láthatjuk, tévedésekben felvesszük a versenyt a világ sportnagyhatalmaival. A sportolónő ezután maga fordult az helyi olimpiai bizottsághoz, beismerő vallomást tett, a szövetség pedig elfogadta az indoklást és a pozitív minta ellenére elengedte az olimpiára a kapust, sőt nyilatkozatban is kiállt mellette.
Ez persze sokakat bosszant, de lássuk be, a háromszoros olimpiai bajnok amerikai női válogatott nagyot kockáztat ezzel a húzással, hiszen ha Londonban lesz pozitív a minta, senkit sem érdekel majd, hogy véletlenül, vagy direkt került a szervezetébe a tiltott szer. Addig viszont a szövetségek döntenek, a WADA pedig csak felülvizsgál. Ugyanúgy, ahogy ebben az esetben is tenni fog. Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport ügyvezető igazgatója a hatharom.hu-nak adott nyilatkozatában azt mondta, „a WADA nem szereti az ejnye-bejnyét”, tehát ha a felülvizsgálat után gyanús az eset, amerikai szövetségi döntés ide vagy oda, a WADA nem fogja ennyiben hagyni. Ha a nemzetközi szervezet esetleg eltiltaná a sportolót, az még mindig fellebbezhet a Nemzetközi Sportdöntőbíróságnál, de ott olyan lassan őrölnek a malmok, hogy a jogerős döntés idejére már többet beszélünk majd Rióról, mint Londonról. Persze attól még az olimpiai helyezéstől meg lehet fosztani akár az egész csapatot. Nagy tehát a bizalom a tengerentúlon.
Néhány magyar sportoló viszont ezt a bizalmat eljátszotta Athénban az egész olimpiai csapat számára. A botrány olyan vihart kavart, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) kénytelen volt lépni, az egyetlen megoldásnak pedig a szigorítás tűnt. Pekingbe azzal a teherrel utaztak a sportolók, hogy ha bárki megbukik, a főszponzorok kiszállnak a magyar csapat mögül, a „tettes” pedig örökös eltiltással számolhat. A londoni felkészülés már sokkal inkább a szövetségek és a MACS együttműködéséről szólt, de a szigoron továbbra sem enyhített a MOB. Ennek esett áldozatul Takács Adrián és Török Béla is, nem beszélve Ungvári Attiláról, aki két évre került kényszerpályára, pedig lehet, hogy még csak nem is volt gondatlan.
A Hope Solo-eset innen igazságtalannak tetsző elbírálásáért tehát nem feltétlenül az amerikai szervezeteket és a nemzetközi ügynökséget kell gyalázni. Sokan mondták annak idején, hogy Athén következményeit majd csak hosszú évek távlatából tudjuk felmérni, itt van ismét egy eset ami ezt bizonyítja. Nyolc évvel a botrány után még mindig vannak olyanok, akik az akkori szégyenteljes események levét isszák. Tudomásul kell venni, hogy a Magyar Antidopping Csoport és a Magyar Olimpiai Bizottság elkötelezte magát a világ legszigorúbb doppingellenes szabályozása mellett. Hogy ez jó-e vagy sem, majd az idő eldönti, de az biztos, hogy Pekingből tisztán jött haza a magyar csapat, és a sorozatos ellenőrzések eredményét ismerve állítható, hogy Londonba is úgy utazott ki.
