Ettingshausen Máté az 59., Palotai Gábor a 61. helyen ért célba a downhill-világbajnokságon. Az ausztriai viadal Gábornak az első nemzetközi versenye volt. A két fiatal hegyikerékpáros sok tapasztalattal és korántsem csalódottan tért haza Leogangból.
eFBé Augusztus 29-től szeptember 2-ig rendezték az Alpokban, az ausztriai Leogangban a downhillszakág világbajnokságát. A hegyikerékpáros Forma-1 idei legrangosabb futama tényleg hasonlított a négykerekűek top-küzdelemsorozatához: volt nagy visszatérő, nagy dráma, néhány nagy baleset és papírformát átíró eső is.
Néhány edzésnap után szeptember 1-jén, szombaton mért kört tekertek a riderek. A Világ és Európa Kupa-sorozatokhoz képest itt ezen nem kellett adott helyezést elérni a top nyolcvanhoz, ugyanis a vasárnapi döntőbe mindenki bejutott azzal, hogy a vébére kvalifikálta magát.
Hazánkat két junior versenyző, a 16 éves soproni Ettingshausen Máté és a 18 éves budapesti Palotai Gábor (mindketten 2GP LiMiT Team) képviselte. Szombaton Máté a 61., Gábor a 70. helyet érte el a mért körön, vasárnapra időben és helyezésben is mindketten javítottak – Máté az 59., Gábor a 61. helyre ért fel, utóbbi ráadásul 9 másodperccel jobb kört teljesített. A juniorok futamát Loic Bruni magabiztos, bő három másodperces nyerte. A 18 éves francia a VK-sorozatban is az előkelő, 23. helyen áll – ez a lista nem korosztályokra bontott, mindenki „elit”. Ha lenne külön junior összevetés, abban Bruni az első. Az elit mezőny hozta a drámát: a VK-ban vezető amerikai Aaron Gwin műszaki hibája (az első és a hátsó fékje is „elszállt”) miatt csak a 83. helyen ért a célba, így a dél-afrikai Gren Minnaar lett a világbajnok, aki kilenc évvel első ilyen címe után nyert ismét.
Végeredmények ITT.
Palotai Gábor a magyarországi kvalifikációban az első helyen zárt, köszönhetően idei magyar bajnoki címének. Az eplényi viadal után részt vett az osztrák bajnokságon is, ami papíron ugyan nemzetközi verseny, de a világbajnoksággal egyáltalán nem összehasonlítható. Így aztán Gábor az első komoly erőpróbáról mesélt honlapunknak.
– Milyen volt életed első világbajnoksága, egyben első komoly nemzetközi versenye?
– Szokatlan volt a mezőny... Ha itthon bicózom, akkor egy komoly ellenfél van és tekernek még négyen-öten a pályán. Leogangban mások voltak az arányok. Az egyik körben jött három „nagymenő” mögöttem. Egész jól tudtam velük menni, de aztán inkább kiálltam, mert még a végén átgázoltak volna rajtam.
– Az eredményeddel és a pályáddal elégedett vagy?
– Szerettem volna négy percen belülre kerülni, ehhez nem sok hiányzott. Sajnálom, hogy nem volt tiszta köröm a döntőben. Úgy gondolom, ha minden pontosan sikerül, úgy, ahogy előtte fejben elterveztem és összeraktam a pályát, akkor megvan az elvárt időeredmény és azzal az akár tízzel is előkelőbb pozíció. Helyezést tekintve a top 40-et tűztem ki, de arról az időmérő után le kellett mondanom. Őszintén szólva az a gyengébb kör kicsit el is vette a kedvem. A meredek szakaszok jól mentek, ennek örülök. A felső kanyarvételeket javítanom kell, számomra egyelőre az a mumus.
– Mi volt a gond szombaton? Amit aztán javítottál, hiszen a döntőben tíz másodperccel jobb időt jöttél.
– Kifulladtam a pályán. Túlságosan belekezdtem az elején és a végére elfogyott az erőm. Hideg is volt, elmértem a távolságokat, s persze végig tekertem, de az alsó szakasz nem ment úgy, ahogy elterveztem. Vasárnapra átterveztem magamban a pályát, jobban is sikerült. Mindent összevetve örülök, hogy leértem, mert volt egy rész, ahol épphogy sikerült megúszni az esést. Két gyökeres szakaszon is megcsúsztam, akkor lekerültem a begyakorolt ívről és veszítettem néhány tizedet.
– A verseny előtt mindketten mondtátok, hogy ha esik, az sem lehet nagyon zavaró. Tényleg nem volt az?
– Sajnos de... Volt, ahol számított. Például az edzésnapok során csak a legelsőn tudtunk száraz gumival menni, egyébként végig a sarat kellett feltenni. Verseny közben is azzal kellett menni, ami a középső, tekerős szakaszon eléggé visszafogja a ridert. Az elitnek már szerencséje volt, az ő futamukra teljesen felszáradt a pálya, feltehették a száraz gumikat. Ez persze nem panaszkodás – fel kell készülni mindenre, ilyen a versenysport.
– Volt, aki még nálatok is rosszabbul járt…
– Aaron Gwin az elit mezőnyből mindenképpen. Azt hallottuk, hogy elromlott a fék a bicóján és nem tudott rendesen megállni. Az idén a Világ Kupa-sorozatban verhetetlen volt, abszolút esélyesként érkezett, majd a 93. helyen futott be…
– Mit néztél el tőle és a többi nagymenőtől?
– A technikát. Hogyan állnak a bringán, mikor és mennyit taposnak. De ahhoz, hogy a gyakorlatban is kamatoztathassam azt, amit most ellestem, ahhoz nagyon kell majd a versenytapasztalat: részvétel a különböző versenysorozatokon, sok-sok gyakorlási lehetőség külföldön. A szüleimmel is beszélgettem erről, a csapatvezetővel is egyeztettünk, úgyhogy azon dolgozunk, hogy a bringám fejlesztése mellett a kellő rutint is megszerezhessem…
Ettingshausen Máté tizenöt éves volt, amikor tavaly megnyerte az országos bajnokságot. Azzal, hogy az idei évben néhány nemzetközi versenyre elutazhatott csapatával, már valamelyest tapasztaltabb versenyzőnek tekinthető Gábornál. Jövőre is juniorként versenyezhet, így a világbajnokságon javíthat korosztályos legjobb szereplésén. Máté a leogangi teljesítményével is meg van elégedve és a versenyrutinszerzés hosszú útján újabb fontos állomásnak tekinti a 2012-es világbajnokságot.
– Örülök, hogy jól összerakott kört jöttem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a döntőben nem a legjobbat: az edzések során volt annál jobb.
– A verseny előtt azt mondtátok mindketten, hogy az eső nem számít. Tényleg így volt?
– Az átázott ruha arra a néhány percre elviselhető, saras szakasz pedig viszonylag kevés volt a pályán. De ahol volt, az a mi futamunkig nem száradt fel teljesen, így aztán muszáj volt feltenni a sárgumit. Az esetemben ez a vágott gumi volt, kicsit levagdostam a bütykökből, hogy jobban guruljon a bringa a murvás szakaszon, ahol nehezebb volt tekerni is. A csúszós szakaszokon a biztonságra törekedtem, óvatosabb voltam. Mérlegelnem kellett, hogy bevállalom a tempót, de akkor esélyesebb, hogy elesek, vagy inkább időveszteséggel, de biztonságosabb kört megyek. Az utóbbi mellett döntöttem, úgy gondolom, hogy jól. Az iXs Európa Kupán négy perc alatt értem le, most nem, de egyáltalán nem vagyok emiatt csalódott.
– Biztos vagyok benne, hogy ahhoz a futamhoz képest most egészen más adrenalinszinttel álltál be a rajtba…
– Rögtön néztem egy nagyot, amikor megláttam a pálya szélén kígyózó sorokban álló tömeget. Szerintem tízszer annyi néző volt most, mint májusban. Ehhez jöttek még a sztárok: az EK-ra is sok nagy név eljött, hogy tesztelje a leogangi pályát. De most aztán tényleg nem hiányzott senki.
– Te pedig ismét elleshettél tőlük ezt-azt…
– Nem elsősorban a technikájukat figyeltem, hanem azt, hogy miért tudnak állandó és jó tempót menni. Magunkról tudom, hogy ha jó rajtot kapunk el, utána fel merjük venni a nagyobb tempót. Aztán jön egy megcsúszás és egyből kibillenünk a ritmusból, amibe nehezen kerülünk vissza. Ők abban is nagyok, hogy mondhatni simán tartják végig ugyanazt a sebességet.
– A világbajnoksággal vége az idénynek, hogyan tovább, immár utolsó éves juniorként?
– Sok-sok bringás és erőnléti edzéssel készülök ősztől egészen márciusig. Edzőmmel, Krizsák Jánossal pedig elkezdjük megtervezni a programot: melyek azok a helyszínek, ahová érdemes elmenni gyakorolni, illetve azok, ahová el kell mennem ahhoz, hogy újat lássak és az eredményes versenyzésben segítsen. Az iXs-kupasorozat elérhető távolságban van, sok tapasztalt és jó versenyző indul a futamokon, tehát mindenképpen szeretnék ebben a sorozatban a következő szezonban több viadalra eljutni…
