A tizennyolc éves Vágner Levente, az FTC Ybl tornásza 2000 óta lóg a szeren: minden korosztály magyar bajnokságát megnyerte. Az ifjúsági olimpián lovon ötödik lett, és több Európa-bajnokságon is a hetedik pozícióban zárt. Hiába indul nemzetközi versenyeken, edzője, Láng Géza szerint a külhoni porondon pánikba esik. Hogyan kerülhető el mindez? Budavári Ágotával, a Sportkórház sportpszichológusával beszélgettünk.
Sajó Annamária– Milyen szerepe van a sportpszichológusnak az utánpótláskorú versenyzők felkészítésében?
– A kiválasztásban jut neki fontos feladat. Minél korábbra tehető egy sportág életkori optimuma, annál inkább. A fiúk később érnek ugyan, mint a lányok, de már serdülőként, tíz-tizenkét éves korukban kiderül, mennyire alkalmasak a pályára. Később a serdülőkori változásokat kell figyelnie, vagyis megelőznie, hogy a sportág elveszítse a sportolót. Ez a két dolog hosszú távon megtérülne, hiszen bizonyos sportágak elég drágák, így nem mindegy, hogy ötven vagy száz versenyzőt képeznek-e.
– Az utánpótlás-sportoló olyan, mint egy palánta, amelyet gondozni kell. A sportpszichológusnak milyen feladatai vannak a különböző életszakaszokban?
– Minél hamarabb rá kell szoktatni a gyereket az összefüggések megértésére: miért kell például egy tornásznak ugyanazt a mozdulatot tízszer, tizenegyszer megcsinálnia? Minél tudatosabban edz, annál nagyobb valószínűséggel teszi meg azokat a fejlődési lépcsőfokokat, amelyeket az edzője elvár. Az a kor elmúlt, amikor csak a tréner ismerte az edzéstervet, és egyedül ő irányított. Be kell vonni a gyereket is partnernek.
– Utánpótláskorban kinek van nagyobb szüksége sportpszichológusra: a gyereknek vagy a szülőnek?
– A szülő azt mondaná nekünk: mi a fenének neki lélekgyógyász? A gyerekük esetében azonban nem óckodnak tőle: rendkívüli módon ambicionálják a sikert, és minden eszközt bevetnek a szakemberek támogatásáért. Mindenhova elcipelik a csemetéjüket, hogy sikeresebb legyen. Sokszor indokolatlanul hívogatnak szülők, hogy mit tehetnek még a gyerekük diadala érdekében.
– Én aggódnék amiatt, hogy a gyerekem túlterhelt, és mindent egy lapra tett fel.
– A szülőt csak és kizárólag az eredményesség érdekli. A saját ambíciójuk miatt is akarják, hogy a gyerekük sikeres legyen, és ennek szellemében nevelik őket. Szinte beléjük diktálják: csakis akkor vagy jó, ha eredményeket hozol. Ilyen értékrend alapján kell a fiatal sportolóknak teljesíteniük, így sokszor nyomasztóbb a szülő elvárása, mint az edzőé.
– Akkor a fiatal sportoló két erős fal szorítása közé kerül.
– Nyugat-Európában már bevezették a szülői értekezletet, ahol az edző elmagyarázza, milyen terv szerint halad, és visszajelzést ad arról, hol tart a gyerek. Így mindenki reálisan értékeli a sportoló teljesítményét, és nincsenek meglepve, ha adott életkorban kiderül: nem alkalmas további fejlődésre, elküldik a sportklubtól, és más utat kell keresnie a boldogulására. A piramis kíméletlenül szűkül: nagy a bázisa, de egyre kevesebben jutnak magasra, hiszen nem vagyunk egyformán tehetségesek. De ezzel általában nem számolnak se a szülők, se a gyerekek.
– Milyen törést okoz a gyerekben, ha elküldik, és hogy tudja ezt egy pszichológus kezelni?
– A törést meg kéne előzni, hogy ne hirtelen csapásként élje meg a sportoló. Ha folyamatosan csepegtetik a fejébe, megjelenik a kérdés, hogy más sportágat kellene választania, és könnyebb neki beadni az utolsó, nagy dózist: nem vállallak, mert nem vagy olyan kiemelkedő. Csak azt tudom mondani: prevenció, prevenció, prevenció!
– És mi a helyzet a váltással? Amikor egy U17-es játékosnak azt mondják: olyan tehetséges vagy, hogy viszlek a felnőtt világversenyekre.
– A korosztályok között minőségi ugrás van. Junior és ifjúsági szinten nincsen olyan nagy elvárás, tehát a hiányosságok csak akkor derülnek ki, ha a gyereket a felnőtt mezőnyhöz mérik. A sportoló fantáziálásának köszönhetően ez egy kiszámítható karrier, hiszen érzi, ahogyan közelít a felnőtt elvárásokhoz. Ebben az edzőnek van felelőssége, a gyerek nem tehet mást, mint megemészti.
– Erre talán a legjobb példa Szilágyi Áron olimpiai bajnoki címe, amelyet huszonkét évesen, tehát U23-as kerettagként ért el, két pszichológus segítségével.
– A legjobb időben lett olimpiai bajnok, mivel a vívás speciális elvárást támaszt a művelőjével szemben: hihetetlenül gyorsnak kell lennie. A reakcióidő és a cselekvési gyorsaság tizenhat évesen van a csúcson, de nem sokáig: huszonkét-huszonhárom éves korig. Tehát sok élettani paraméter predesztinálja a fiatalok eredményességét. Amikor már az izom- és csontrendszerben minden kialakul, akkor lép be a képbe a kor kérdése: mikor tudja kihozni magából a maximumot a sportoló? A tehetségnél azonban nagyon nehéz lemérni, mennyit tesz hozzá a sikerhez a pszichológus. Ha a sportoló eltökélt, és egyértelmű dolgokat csinál, a magabiztosságát mindenki érzékeli, aki ismeri, közelről szemlélve pedig látható jelei vannak a céltudatosságának. Hinnie kell az elvégzett munkában, abban, hogy eleget gyakorolt, hogy megvan a megfelelő technikai tudása, és főleg abban, hogy jót fog produkálni.
– Ha visszagondolok a kamaszkoromra, minden voltam, csak magabiztos nem. A serdülőkor megváltoztatja a testet, a szellemet, a fiatal pedig ott áll összezavarodottan, kialakulóban lévő énképpel. Az utánpótlás-versenyzők hogy tudnak pályára lépni magabiztosságuk teljében?
– Folyamatosan tanulják a versenyszituációt, tehát fel vannak rá készülve, de az biztos, hogy sok kérdést tesznek fel maguknak: tényleg sportoló akarok lenni? Alkalmas vagyok erre a sportágra? Abban a közegben, egyesületben dolgozom, amelyik a legjobb nekem? Éppen arra valók a hazai versenyek - hiszen nemzetközi viadalokra még ritkán jutnak el -, hogy kiderüljön: tudnak-e annyit, hogy magabiztosak legyenek? Kemény fejlődésben vannak, de nem is baj: a nagy önbizalom hátráltatná őket. Nyílegyenesen fejlődő, csak sikert elérő utánpótlás-sportolót én még nem láttam. És nem is baj: túl hamar megelégedne magával. Gondoljon bele, ha valaki tizenhét évesen leállnának, hogyan fejlődnének? Jó, ha látják, hol tartanak aktuálisan, hová akarnak eljutni, és ezután kell maguknak megfogalmazni, hogy milyen eredményt kell elérniük a felnőtt válogatottsághoz. Ha pedig kudarc éri őket, a lelket kell tartani bennük, és azt mondani: nem baj, hogy kiestek, csak meg kell tanulniuk még egy elemet, és jobbak lesznek.
– A sportpszichológusnak kinek az elvárásának kell megfelelnie utánpótlás korban?
– Annak a célnak, amit a sportolóval közösen kidolgozott, hiszen nekünk ő a partnerünk. A módszer megválasztása a pszichológus dolga, de a cél meghatározása és elérése közös. Ha a gyerek motivált, sikeresek is lesz az együttműködés. Egy pszichológus a munkáját a versenyző elégedettségén méri le, nem az eredményességen: mi nem arra szerződünk, hogy két másodperccel kevesebb időt alatt ússza le a kétszáz métert, hanem, hogy jobb érzéssel, bátrabban, okosabb taktikával, magabiztosan ugorjon be a vízbe.
