Amikor a tizenkilenc éves kenus, Korisánszky Dávid György rajthoz állt a párosok 1000 méteres hazai olimpiai kvalifikációs versenyén, edzője, Ludasi Róbert azzal indította útnak: „Fájni fog, de ha elől végzel, kevésbé!” Dávidék egysége megnyerte a futamot, mégis sajgott rendesen. Az utánpótlás-sportolók fájdalomtűréséről, terhelhetőségük mértékéről és a sérülések felelőséről dr. Pavlik Attilával, a Sportkórház sebészével beszélgettünk.
Sajó Annamária December 8-án Budapesten tartják a Héraklész fizikai felmérőt, amelyen az utánpótlás-sportolók erőnlétét ellenőrzik. A versenyszezon lezárultával ugyanis megkezdődik a téli alapozás három hónapja, sportnyelven a monoton kondizás, futás és úszás időszaka. A fiatal sportolók kialakulóban lévő szervezetének terhelhetőségéről Dr. Pavlik Attilát kérdeztük.
– Beszélhetünk egyáltalán az utánpótlás-sportolók esetében fájdalomtűrésről, fájdalomküszöbről?
– Fájdalmat mindenképpen éreznek ezek a fiatalok, de az, hogy mekkorát, egyénileg változó. Két tényező határozza meg: a sportoló motivációja és korcsoportja. Az ambiciózus, eredményre éhes versenyző ugyanis sokkal több fájdalmat képes elviselni a sikerért. Ezen kívül másként kell terhelni a gyermek, a serdülő, illetve az ifjúsági és a junior korosztályost, mert utóbbi két kategória esetében a terhelés egyenrangú a felnőttekével. Ez elsősorban az edzők felelőssége. És a versenyrendszeré, amely sok sportágban rosszul működik: nem jó, hogy egy hétvége alatt ezek a fiatalok akár a serdülő, az ifjúsági és a felnőtt viadalokon is részt vehetnek, hiszen ez nagy súlyt rak a szervezetükre. A világversenyek nyáron vannak, utána egyből kezdődik a hazai felnőttbajnokság, így sajnos jellemző, hogy a regenerációra nem marad idő. Ezen fontos lenne változtatni.
– Milyen veszélyek leselkednek a különböző utánpótlás-korosztályokra?
– A gyerekek sosem éreznek fáradtságot, ezért nem tudják, hol a határ, hol kéne visszavenniük. Ha nem figyelnek a fokozatosságra és a pihenésre, a fiatal sportolók kiégnek, mielőtt komolyabb szinten kezdenének sportolni. Élettani szempontból az izomműködésükre kell ügyelni: ha minden energiaforrást elhasználnak, idő kell, hogy visszataláljon, úgymond magához térjen a szervezet. A juniorok és az ifik egyszerre már több korosztályban versenyeznek, ezért a sérülések is jobban bekövetkezhetnek. Különösen, ha nagyobb izomerejű és súlyú felnőtt riválissal találják magukat szemben. Náluk a fokozatosságra hívnám fel a figyelmet. A pszichés hatások közül kiemelném, hogy nem szabad eredménykényszer alá helyezni őket, ebben pedig a szülőnek és az edzőnek döntő a felelőssége. Ám a legveszélyeztetettebbek egyértelműen a tizenöt-tizenhat évesek, pláne, ha idősebbekkel készülnek együtt. A terhelést mindig az életkori sajátságoknak megfelelően kell adagolni. Utánpótlás-korban megindul a növekedés, fejlődik az izomzat, tehát könnyű túlerőltetni.
– A felnőtt korosztályra váltás milyen hatással van a szervezetükre?
– Ez sportágfüggő: van, ahol nagy a különbség a juniorok és a felnőttek tudásszintje között és van, ahol egyenrangú. Ezért találták ki az U23-as korosztályt, amely fokozatos átmenetet biztosít.
– Lehet szerepe a genetikának a sérülésre való hajlamban?
– Igen, hormonálisan sok minden előre meg van határozva. Például sokszor látunk olyat, hogy megsérül az egyik térde a játékosnak, aztán a másik is. Általánosítani azonban itt sem lehet; visszakanyarodnék a motivációhoz, amely a fájdalom elviselését eredményezi.
– Nekem ezek a szempontok nagyon ellentmondásosnak tűnnek. Többször említette, hogy nem szabad a fiatal sportolókat eredménykényszer alá helyezni, de lássuk be, hogy a felnőtt keretért való küzdés ezt jelenti, miközben folyamatosan változik a testalkatuk. Hogyan lehet ezt egyensúlyban tartani?
– Nehezen, de leginkább talán a kiegészítő edzésekkel, vagyis, hogy a tréningeken ne csak a sportágspecifikus gyakorlatokat végezzék. Ezen kívül sokat segítenek a megelőző és egészég-megőrző programok. Ezeket azonban nem a szülőknek kellene megoldani, hanem klubszinten kellene természetessé tenni.
– És ha nem tartják mindezt szem előtt?
– A túlterheléses sportártalmak kezelése hosszabb időt vesz igénybe, például tipikusan ilyen betegség a gerinc különböző elváltozása. A tüneteket a sportorvosi vizsgálatoknak kell kiszűrnie, majd változtatni a mértékét. A fő probléma azonban az, hogy nemcsak fizikai, hanem pszichés hatása is lesz, amely sokkal nehezebben gyógyítható: a fiatal kiéghet, tehát elveszti a motivációját, amelyet nehéz lesz megváltoztatni.
– A junior és ifjúsági versenyzők már használhatják a fájdalomérzet csökkentésére gyártott tapaszokat. Milyen hatással van ez kialakulóban lévő szervezetükre?
– Annak kell felmérnie a fájdalom mértékét és a sportoló állapotát, aki javasolja. Neki kell eldöntenie, nem a sportolónak. Fiatal korban ráadásul a teljes regeneráció könnyebb, az elmulasztásával azonban hosszabb távú károsodást is könnyebb szerezni, mint később.
– Na és sikeréhes, ifjú titánokkal, akikről secc-perc alatt lekerülhet az olyan nehezen megszerzett felnőtt mez, hogyan lehet megértetni, hogy pihenniük kellene kicsit?
– Jól kell adagolni. El kell nekik magyarázni, hogy vannak időszakok, amikor nem tudnak úgy teljesíteni, és meg kell velük értetni, hogy nem a következő verseny a nagy cél, hanem a hosszú távú karrier, a sport pedig élete végéig tartó tevékenység.
– Doktor úr, őszintén: megfogadják?
– Többségben igen. Pláne, ha az edző és a szülő is partner. A velük való együttműködés nélkülözhetetlen, és megoldást jelent.
Évente több ezer sportoló megy el a Sportkórházba, legnagyobb részük utánpótlás-korosztályú. Dr. Pavlik Attila szerint azonban ennek csak az az oka, hogy többen vannak, mint felnőtt társaik. A leggyakrabban íngyulladással és -szakadással, valamint porckopással keresik fel az orvosokat. A legveszélyesebbek azonban a szalagsérülések, amelyeket a korosztály megnövekedett terhelése és felgyorsult sportmozgása eredményez.
