Lakatos Tamás, a szingapúri ifjúsági olimpia negyedik helyezettjének édesapját nem hívják szülői értekezletre: a KSI vezetőedzőjeként Lakatos Gyula irányítja fia felkészülését. És, hogy a nemek aránya is szépüljön, lánya, Lakatos Brigitta is az ütőt forgatja. „Így természetes” – mondják.
Sajó Annamária
„Itt kezdődött az életem, a mai napig itt élek”
Lakatos Gyula tízévesen került a Csepel SC asztalitenisz-szakosztályába, versenyzői pályafutását pedig csak úgy jellemzi: „Itt kezdődött az életem, a mai napig itt élek.” Édesanyját hétéves korában veszítette el, így a pingpong jóval többet jelentett neki, mint sportot. „A sportágban nevelkedtem, mindent ennek köszönhetek. Tizenkét évig játszottam, és bár nemzetközi eredményeket nem értem el, a hetvenes években a magyar volt Európa legerősebb bajnoksága, így rangot jelentett, hogy csapatban többször dobogóra állhattam.”
Egy időre mégis letette az ütőt. „Huszonhét-huszonnyolc évesen rájöttem, hogy Jónyer Istvánék magasságba nem jutok el. Így, amikor a testvérem részlegvezetői állást szerzett nekem a Fővárosi Takarító Vállalatnál, abban a pillanatban váltottam. Igazgató-helyettes lettem, öt-hat év múlva azonban elkezdett hiányozni a játék. Ekkor végeztem el az edzői tanfolyamot, és elkezdtem utánpótlás-versenyzőkkel foglalkozni.”
Csak focit ne!
Az edző két gyermekét felemás kapcsolat kötötte a sportághoz. Lánya, Brigitta már az óvodában édesapjára akart hasonlítani, így a KSI-ben kezdett asztaliteniszezni, ahol a szülei edzősködtek. „Szerettem volna velük lenni, és követni a példájukat. Eleinte anyu foglalkozott velem, mert ő van a kezdőkkel, amikor kicsit belejöttem, apu vette át a felkészítésemet ”- emlékszik vissza Brigitta, aki ma a Postás SE játékosa. Korosztályos-kerettag lett, ám idővel inkább a tanulást választotta. „Belátta, hogy a tehetsége nem juttatja magas szintre, viszont a középiskolában kitűnő tanuló volt” - mondja az édesapa.
A fiú, Tamás kifejezetten ódzkodott a sportágtól. „Inkább a foci izgatta. Azt viszont mi nem engedtük neki, mert ott kiabálnak, köpködnek, csúnyán beszélnek”- emlékszik vissza Lakatos Gyula. Tamás azonban hamar tanúbizonyságot tett a kamaszok életrevalóságáról, és az iskolai csapatban rúgta a bőrt. Aztán beköszöntött a tél. „Óvoda és iskola után mindig a pingpongterembe mentem, mert apáék ott tartottak edzést. Ellegóztam a sarokban, de meguntam, és kértem anyát, hogy játszom velem pár szervát” - eleveníti fel Tamás, aki heti egy-két labdamenet után 2011-ben beiratkozott a KSI-be, édesapja keze alá.
„Volt, hogy elfordultam, és sírtam”
Apa és fia nehezen kezdte a közös munkát. „Sok konfliktusunk volt, nehezen fogadta el, hogy amint belépünk a terembe, az edzője vagyok. Nem értette meg, hogy miért kell a kiszabott gyakorlatokat elvégeznie, és nem engedett közel magához. Néha komoly büntetést szabtam ki, aztán elfordultam, és sírtam” – mondja Lakatos Gyula. „Nagyon apás voltam, többször azért nem mentem el kirándulásra, mert ő nem jöhetett - reagál a fiú. – Ezért eleinte nem tudtam rá edzőként tekinteni. Ő persze rátett egy lapáttal: szigorú volt, és amíg a teremben voltunk, csak a munka számított.” Apa és fia hasonlóan makacs, ezért soha nem ért egyet semmiben, és soha nem ad igazat másiknak. Tamás kamaszkorában jött a változás. „Tizennégy éves korától megértette, mit miért kérek tőle, és felfogta, hogy mindez az ő érdeke. Azóta mindent meg tudunk beszélni” – mondja Lakatos Gyula.
Tamás azóta érdekes kettősséggel tekint apjára: „Apa nélkül semmire nem mentem volna” – mondja. – Őt tisztelem a legjobban, de tőle is félek a legjobban. A válogatott edzői sem ütik meg a szintjét. Az edzéseimet ő vezeti, a versenyeken azonban nem ő van velem. Ennek ellenére, ha mögém ül, tudom, hogy meg kell neki felelnem, és ezért tudok száz százalékot nyújtani.”
„Ez a munkám”
Az apa szigora és a fiú megfelelési vágya nyerő párosnak bizonyult. Tamás tízévesen szerezte első magyar bajnoki címét az újoncok hármas korcsoportjában. Azóta mindig ő hozza el a hazai trófeát. 2010-ben csapatban második, párosban pedig harmadik lett az ifjúsági és serdülő Európa-bajnokságon, 2011-ben vegyes párosban szerzett ezüstérmet a korosztályos kontinensviadalon. Ugyanebben az évben debütált a felnőtt Európa-bajnokság magyar keretében. A hazai ifjúsági ranglistát vezeti, a felnőttön a negyedik. A tizennyolc éven aluliak európai lajstromában a negyedik, a korosztályos világranglistán pedig a huszonkettedik.
A tizennyolc éves fiatalember eddigi legnagyobb élményének és eredményének a 2010-es szingapúri ifjúsági olimpiát tartja, ahol egyesben negyedik lett. Utána azonban hullámvölgybe került. „Tizennégy-tizenöt éves korom óta egyesületi és válogatott szinten is várják tőlem az eredményeket, és hogy én vigyem a hátamon a csapatot. Sokszor megkérdem magamtól, miért csinálom, de már beleszoktam az elvárásokba és a tempóba. Nekem ez a munkám, erre szeretném alapozni az egzisztenciámat is.”
A németek is csábítják
Tamás csak a sportra akart koncentrálni, ezért Németországban edz. Márciusig pár napra látogat csak haza, de élvezi a levegőváltozást. „Reggeli, edzés, ebéd, edzés vagy kondi: így néz ki egy napom, és erre van most szükségem. Talán megint egyenes vágányra kerülök” - mondja. Márciusig edz kint, a tehetségét észlelve azonban marasztalják. Még nem tudja a választ, és szerinte nem is neki kell eldöntenie: „Majd a család összeül, és kitalálja” – beszél haza.
Édesapja töretlenül bízik a sikerében: „Ha folytatja azt a napi öt-hat órás munkát, amelyet gyerekkorától megszokott, akkor huszonegy-huszonhárom éves korára a kontinens élmezőnyében lesz. Ha bekerül Európában a legjobb tíz, a világon pedig a legjobb ötven játékosba, én már elégedett leszek ” – mondja Lakatos Gyula. Tamás nem tekint ennyire előre, az idei ifjúsági Európa-bajnokságra készül. „Szeretnék egyéniben a legjobb négy közé kerülni, párosban és csapatban pedig két éremmel hazajönni. Nem lehetetlen, de nem is kötelező.” Felnőtt pályáját édesapjánál óvatosabban fogalmazza meg: „Nehéz azzal álmodni, hogy én legyen a legjobb, leginkább a kínaiak miatt. Ha tíz évet eltöltök a legjobbak között, és éremmel térek haza a felnőtt kontinensviadalról, nagy álmom teljesül.”
Így természetes
A Lakatos családban tehát a labda nem csak az ütőre, a másikra is visszapattan. „Néha jó, néha pedig furcsa volt, hogy nemcsak az apám, hanem az edzőm is. Pláne, hogy tőlünk mindig többet várt el – fogalmaz Brigitta. – A Postásban viszont az volt különös, hogy nem az edzőm az apám. Már nem tudnám elképzelni, hogy a szüleim és a testvérem mással foglalkozzanak: nálunk így természetes.”
