Egyszer csak eltelt negyven év...

Az élete a kajak-kenu. Váradi Márton négy évtized alatt több generációval szerettette meg a sportágat és számolatlanul nevelte a bajnokokat. A 62 éves edző honlapunknak elárulta, mi a szegedi titok és arról is mesélt, mennyivel nehezebb manapság motiválni a fiatalokat, mint régen.

K. D. – Hogyan került kapcsolatba a sportággal? – 1964-ben mentem le először az akkori kajak-kenu klub, a SZEAC vízitelepére. Abban az időben mindkét szakágat meg kellett tanulni, mert kevés kenunk volt, emiatt kajakban is kellett edzeni, de én kenusként versenyeztem. Aztán 1970-ben megismerkedtem Kemecsei Imre mesteredzővel, a hajdani olimpiai ezüstérmes kajakos Pestről költözött Szegedre és igazolásaival komoly felnőttcsapatot épített fel. Két évvel később a kiváló tréner maga mellé vett segédedzőnek. Azt gondoltam, egy-két évig el tudok ott lébecolni, mint fiatal, 22 éves volt versenyző. De aztán annyira megfertőzött az új feladat, hogy ott ragadtam. – Miért hagyta abba a versenyzést olyan fiatalon? – Annak idején a SZEAC-ban négyen kenuztunk, de csak két hajónk volt. A tréningezés hiánya miatt ifi versenyzőként a felnőtt versenyeken már nem tudtunk jó eredményt leírni, így abbamaradt a dolog. Azért lejártam a telepre, ott voltam a többiekkel. – Hogy ment a Kemecsei-féle építkezés? – A felnőtteket az Olajbányász támogatta anyagilag, és ez megteremtette a lehetőséget az utánpótláscsapat kialakítására is. Vettünk húsz tanulókenut és elkezdtem az oktatást - gyakorlatilag meg kellett teremtenem a semmiből a hátországot. Toboroztunk, megindult a szakág, most pedig már van ugye egy Vajda Attilánk. Később, ahogy a csapatok erősödtek, egyre több edző jelentkezett munkára, engem pedig azzal bíztak meg, hogy csináljak női csapatot is. A kenusokat átadtam a kollégáimnak, ők vitték tovább az úttörőket, serdülőket és a felnőtteket is, amíg én hozzáláttam a női szakág kialakításához. Szépen fejlődtünk, majd lett mellé fiúcsapatom is. És egyszer csak eltelt negyven év. – Inkább kezdőkkel vagy felnőttekkel szeret dolgozni? – A negyven év alatt foglalkoztam gyerekektől felnőttekig mindenféle csoporttal. 1995-től főként fiúkkal dolgoztam, eljutottunk a felnőtt világbajnokságig, később olimpián is indult versenyzőm. 2003-ban volt egy kis törés az egyesületen belül, akkor kiscsapattal kezdtem újra. Nehéz álltam át a gyerekek nevelésére, de azóta megint eltelt tíz év. Most sportiskolai rendszerben foglalkozunk a csoportokkal: 14-15 éves korig viszünk egy csapatot, majd átadjuk egy fölöttünk lévő edzőnek és ő viszi tovább őket a felnőtt korosztályba. – Sikeres ez a rendszer? – Nagyon ellene voltam, hiszen harminc évig csak tízévenként kellett mindig újrakezdenem, de beletörődtem: ha a kor szelleme ezt kívánja. Így most minden évben három-négy versenyzőt átadok egy másik edzőnek. – Hány éves gyerekekkel kezdenek foglalkozni? – Most korábban kezdjük a beiskolázást: van egy kollégám, Agócs Ágnes, aki lerakja az alapokat az általános képzéssel, az úszásoktatással és emellett elkezdünk kajakozni is. Hét- és tízéves koruk között a legfogékonyabbak a gyerekek, abban az időszakban kell kialakítani bennük a mozgásigényt. A jelentkezőket azonnal fogadjuk, nem mondjuk nekik, hogy jöjjenek vissza tíz-tizennégy éves korban. Korán elkezdjük az alapozást heti egy-két edzéssel. Tízévesen már versenyeznek is a gyerekek, akkorra rendszer van a sportolásukban. Próbáljuk őket motiválni és hozzánk kötni. Óriási előnyünk, hogy hat hónapig száraz környezetben, hat hónapig pedig vízen vagyunk, így a szülők és a gyerekek is rájönnek, mennyire sokoldalúan képezzük őket: úszás, atlétika, labdajáték, síelés megy fél éven keresztül, majd nyáron ott vannak a vízi sportok gyönyörűségei, a túrázások, a hosszú evezések, a versenyek, a kalandok. Ha ezt ki tudjuk használni, akkor nyert ügyünk van. – Nehezebb most motiválni a gyerekeket, mint régen? Vagy aki lemegy az edzésre, az már ott is marad? – Egész más miatt jönnek ma már a gyerekek, mint korábban: gyakori, hogy a szülők kényszerítik őket, mert megértették, hogy az egészséges élet fontos része a sport, vagy vonzó a csapat hangulata. Ha az edző vagy a sport olyat tud adni nekik, ami miatt ott ragadnak, akkor talán maradnak 16-17 éves korukig. Az ma már nem elég, hogy lejönnek naponta három-négy órát edzeni, mert nagyon igénylik az eredményességet is. Ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell és olyan célokat tűzünk ki, amelyeket el tudnak érni.

– Melyik korosztállyal nehezebb az edzőnek szót értenie? – A kisebbekkel nincs probléma, szeretik a sportot és imádják az edzőiket. A konfliktusok a versenyzéssel kezdődnek, amikor az azonos korosztályba tartozók különböző eredményeket érnek el. Ezt kell tudnia feloldani egy edzőnek. Meg kell értetni a fiatalokkal, hogy van, aki korábban, van, aki később érik, s van, aki tehetségesebb és van, aki kevésbé az. – Mennyit változott a sportág az elmúlt négy évtizedben? – A gyerekek mentalitása, a szülők hozzáállása és a sport iránti érdeklődés is megváltozott - negatív értelemben. Azok a klubok, amelyek ezt nem vették észre és nem tudtak lépni, elhaltak. Mi, szerencsére, idejében kapcsoltunk. Azok az alapképzések, amelyeket a gyerekek megcsináltak, megkapták az iskolákban vagy a grundokon összeszedték, most hiányoznak. Emiatt kényszerültünk arra, hogy sokkal fiatalabbakkal, már 7-10 évesekkel kezdjünk el foglalkozni, ezáltal a kajak-kenu is megfiatalodott. Rájöttünk arra is, hogy manapság egy érettségire készülő fiatal érdeklődési köre egész más, sokkal több a követelmény az iskolában, az életben, mint régen. Egy 18 éves komolyan elgondolkodik azon, hogy folytassa-e a sportot. Nem beszélve arról, ha valaki felnőttként nem tud kijutni egy világversenyre, akkor neki nem érdemes tovább csinálnia, mert elesik más javaktól. Olimpikonokat kell legyőzniük ahhoz, hogy tűzközelbe kerüljenek. – Sok sportág esetében hallani, hogy az utánpótlással foglalkozó edzők sorsa sanyarú. A kajak-kenura is igaz ez? – A kajak-kenu mindig is azért volt eredményes sportág, mert húsz-harminc évvel ezelőtt valóban nem a pénzért, hanem szeretetből végezték a munkájukat az edzők. Annak a minimális összegnek, amit kaptak érte, örültek, de mindenkinek volt mellette egyéb keresete. Attól kezdve viszont, mióta a pénz megjelent a sportágban, ennek tizenöt-húsz éve, a versenyzők és a trénerek hozzáállása is megváltozott. A nagy kluboknál, az MTK-nál, a Honvédnál, a Szegednél és a Győrnél megfelelő fizetést kapnak az utánpótlásban dolgozók is - úgy érzem, hogy mindenki megelégedéssel végzi a munkáját. Akik kisebb klubnál dolgoznak, saját maguknak teremtik meg a feltételeket és a kis jövedelmet is a sportág szeretete mellett. – Milyennek látja az utánpótlás helyzetét? – Az utánpótlás- és versenyrendszerünk jól kidolgozott, remekül szervezett. Indítunk egy maratoni magyar bajnoksággal kora tavasszal - hiszen az alapozást a hosszú távval kell kezdeni -, folytatjuk a szűrő gyerekversenyekkel, a nyár közepén pedig ott a diákolimpia, amelyen rengeteg gyerek indul nyolc korosztályban. Ez a rendszer nagyon motiváló. Végül augusztusban van az országos bajnokság, ahol közel kilencven klub versenyzői méretnek meg. Nagyon jó az utánpótlás-bázisunk is - ez országosan is igaz -, rengeteg gyerek próbálkozik és egyre többen jönnek, de nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy az érettségi közeledtével is fenntartsuk a sportág vonzerejét. – Pár hete a Héraklész-felmérőt megnyerték. Mi a szegedi utánpótlás-nevelés titka? – A rendszeres, jól megtervezett programok és az odaadó munka. A kollégáimmal az új, feladásos rendszerben is megtaláltuk annak örömét, hogy egy-egy részfeladatot végzünk el, megtanítunk egy fiatalt járni, futni vagy kajakozni. Úgy tűnik, jó úton haladunk, hiszen ahhoz, hogy egy Héraklész-versenyt megnyerjen egy gyerek, komoly felkészülés kell. Mostanra ért be a csoportos foglalkozásokon végzett munka, azt a Győrt tudtuk megverni, amely - házigazda lévén - annyi indulót nevezhetett, ahányat akart. Nem úgy mentünk, hogy nyerni akarunk, a felmérő a hathónapos téli felkészülés egyik állomása volt, de... Úgy tűnik, hogy minden rendben. – Sok neves tanítványa volt, kire a legbüszkébb? – Induláskor minden edző azt hiszi, hogy ő fogja felfedezni a majdani olimpiai bajnokot, nekem is ez volt a célom harminc éven keresztül. Terhes Bea tartalékként ott volt Atlantában, így olimpikonként vonult vissza. Molnár Péter ifiként, U23-asként mindent megnyert, amit lehetett. Ő a csúcson, egy betegség miatt sajnos abbahagyta. Sík Márton pedig olimpiai kerettag. Ők hárman érték el a legnagyobb sikereket. De arra is büszke vagyok, hogy Börcsök Balázs ifiként Eb-t nyert egyesben és párosban is, emellett pedig elvégezte az állatorvosi egyetemet, most kiváló állatorvos. – Azok közül, akikkel most foglalkozik, kiben látja a jövő bajnokát? – Azok a fiatalok, akik most jól szerepeltek a fizikai felmérőn, bizonyítják számunkra, hogy jó úton járunk, hiszen hatvan-hetven versenyző közül az első háromban végezni nagyon nagy dolog. Varga Sárát, Verbőczi Esztert, Széll Balázst emelhetném ki, de mindenki, aki az első tízben volt, olyan munkát végez, ami reményt ad, hogy jó versenyző lehet belőlük. – Mennyire motiválja a gyerekeket, hogy Szegeden olimpiai bajnokokat láthatnak akár edzés közben is? – Közvetlenül az olimpia után gyerekek ezrei rohanták meg az egyesületet, a volt és jelenlegi versenyzők is büszkén fényképezkedtek az olimpikonokkal. Aztán az idő múlásával a sok szép mellett meglátták a napi problémákat, mindazt, amivel egy élversenyzőnek meg kell küzdenie. Többeknek ez elvette a kedvét az élsporttól, másokat viszont motivált. Kettősséget érzek ezzel kapcsolatban. – Sikersportág marad a kajak-kenu? – Biztosan.