Bójáról bójára (II.): Dudás Miklós

Tavaly robbant be a felnőttek mezőnyébe, ennek köszönhetően az olimpiász küszöbön álló első szezonjában már szinte példaképként száll vízre. A sikersportág legreményteljesebb fiataljait bemutató sorozatunk második részében azt a Dudás Miklóst ismerhetik meg, aki jövő vasárnap ünnepli 22. születésnapját. Még nem tartja magát akkora királynak és zavarba jön, ha autogramot kérnek tőle.

K. D. – Sorsfordító volt a londoni olimpia 200 méteres számában elért hatodik hely? – Túl nagy változást nem okozott az életemben, de az biztos, hogy még céltudatosabb lettem. Kezdésnek jó volt a hatodik hely, és erőt ad a jövőre nézve, hogy van miért dolgozni. Legközelebb ott lehetek a dobogón, vagy nyerhetek is. – Azóta többen megismerik? – Történt előrelépés, ám nem túl jelentős. Ha bemegyek a boltba, nem ismer meg mindenki. Egyszer fordult elő, hogy megállított a rendőr, a nevem alapján beazonosított, de nagyon ritka az ilyesmi.

– Azt mennyire érzi, hogy máris sokak példaképe lett? – A kicsik kimutatják a rajongásukat, ők nagyon aranyosak. Azt viszont nem szeretem, ha autogramot kérnek, mert nem érzem magam akkora nagy királynak, inkább még én szoktam zavarba jönni. Ha az én aláírásomat megmutatja egy kissrác valakinek, akkor megkérdezik tőle, hogy ez kicsoda? Ha majd olyan szinten leszek, mint Gyurta Dani vagy Berki Krisztián, akkor lehet, hogy teljesen más lesz erről a véleményem, de ahhoz olimpiát kell nyerni. Nem érzem magam sztárnak. Egyszer, remélem, annak fogom, de még nem. – Legalább világbajnoknak kell lenni ahhoz, hogy ez megváltozzon? – Még világbajnoknak lenni sem elég. Szép eredmény, de egy egyéni sportágban az olimpiai bajnoki cím a csúcs. Esetleg a dobogó, de én többre vágyom. – 2009-ben ifjúsági világbajnok lett, és abban az évben Héraklész-díjat kapott. Mi minden történt azóta az olimpiáig? – Felkerültem az ifiből, és rögtön tagja lettem a felnőtt válogatottnak, a 2010-es világbajnokságon váltóban indulhattam. Van, akinek négy-öt év kell ehhez, nekem viszont azonnal sikerült. 2011-ben nem jutottam ki 200 méteren a vb-re, de ez csak fokozta az elszántságomat, hogy az olimpián már ott legyek. Fejlődő tendenciát mutattam évről évre, és biztos voltam benne, hogy ha mindent jól csinálok, odafigyelek a táplálkozásra és a pihenésre is, akkor meglesz az eredménye. – Ifistaként még 500-on lett világbajnok. Miért váltott a sprintszámra? – Alkatilag is ez illik hozzám, hiszen magas vagyok, hosszúak a karjaim, de leginkább azért választottam a 200-at, mert jobban szeretem azt a speciális felkészülést, amit ez a táv megkíván. – Csapathajóban nem gondolkodik? – Örülnék a négyesnek és a párosra is gondolok, de az olimpia műsorán marad az egyes, ezért továbbra is erre készülök. Hesz Mihály és Gyulay Zsolt után én lehetnék a harmadik, aki egyesben nyer ötkarikás aranyérmet, és az első, aki 200-on diadalmaskodik. Aki egyéniben győz, az csak önmagának köszönheti a sikert, ezért értékesebb. – Könnyebb volt úgy elkezdeni dolgozni az olimpia után, hogy ott lebeg a cél a szeme előtt: Rio és az aranyérem? – Ugyanúgy kell edzeni, ám érzem, hogy határozottabb és céltudatosabb lettem. Tudtam eddig is, hogy mit akarok, de most elhatároztam, hogy Rióig itthon senki sem fog megverni. Gyertyános Gergő indult sokáig 200-on, aztán jött Molnár Peti, aztán én, szóval cserélődtek az emberek, de most eltökéltem, hogy engem nem lehet leváltani, és most ennek érdekében megteszek mindent. Tapasztaltabbá váltam, de persze még kérek tanácsot a nálam rutinosabbaktól. – Hogyan zajlik a felkészülés? – Az olimpia miatt egy hónappal később, októberben kezdtem edzeni. Sajnos a csuklómban letört a csont széle, emiatt két hónap kimaradt a felkészülésből. Rossz kezdés volt, de úgy vagyok vele, hogy még jól is jöhet a hosszabb pihenő. Az év elején ért véget a gyógytorna, azóta gőzerővel edzek. Nem érzem, hogy hátrányban lennék, a konditeremben ugyanazt meg tudtam csinálni, mint tavaly.

Névjegy Születési idő: 1991.04.14., Klub: BOMBA AVSE. Edző: Márfi Gábor, Pál Zoltán Versenyszáma: K-1 200 m Legjobb eredményei: Olimpia: 6. (2012, K-1 200), világbajnokság: 4. (2010, K-1 4x200 váltó), Európa-bajnokság: 8. (2012; K-1 200), ifjúsági vb: 2x vb-1. (2008, K-1 500; K-4 500 m,), vb-2. (2008, K-4 1000 m)

– Érzi, hogy itthon többen is a skalpjára vadásznak? – Igen, érzem. Szoktam is hallani, hogy engem nehéz lesz megverni, mert tavaly is nagy fölénnyel nyertem. Rendesen feladtam nekik a leckét. – Milyen a viszonya a riválisokkal? – Néhányukkal nagyon jóban voltam, egészen addig, amíg legyőztek. Ahogy én lettem a nyerő, az a két-három vetélytársam, aki szintén esélyes lett volna rá, hogy kijusson az olimpiára, már nem kereste a társaságomat. Én sosem voltam olyan, hogy nem álltam szóba azokkal, akik legyőztek, de úgy látszik, ők ilyenek. – Ebbe esetleg belejátszik az is, hogy egy kisebb budapesti klubban versenyez? – Nem hiszem. Inkább az bánthatja őket, hogy fiatal vagyok. Azt hallottam vissza, hogy fiatalon odakerültem, és elvettem az öregektől a lehetőséget - de szerintem ez a normális. Ha egy öreget sokáig nem győz le senki, az nem jó, mert akkor nincs megfelelő utánpótlás. Akkor fogom megtanulni, hogy ez milyen érzés, ha majd jön egy fiatal és engem ver meg. Akkor lehet, hogy én sem fogok mosolyogni. – A tavalyi Héraklész-díjas Tótka Sándornak ez a célja. Ő lehet a kihívó? – Pont Sanyi az, akivel jóban vagyok, ő még barátkozik, vele tudok beszélgetni. Én is látok benne tehetséget. – Gondolom, az itthoni rivalizálás segíthetne a világversenyeken is. – Persze. Ha valaki mindig magabiztosan első, elveszíti a motivációt. Tudja nagyon jól, hogy ha egy héten nem tizenkettőt edz, hanem csak nyolcat, akkor is nyerni fog. Külföldön meg lehet, hogy elverik. Mindenképpen jó, ha egy hazai válogatón több az esélyes, akkor mindenki maximálisan készül. Nem az van, hogy "áh, ma nem megyek, mert egy kicsit fáradt vagyok, de úgyis én fogok nyerni", hanem az, hogy felkelsz és azt mondod: "biztos a másik kettő-három is lemegy, nehogy emiatt hátrányba kerüljek". – A hajóban egyedül ül, de csapatban edz. Mekkora könnyebbség, hogy vannak társak? – Nagyon jó dolog. Csepelen kezdtem kajakozni, akkor ötvenen voltunk a csapatban. Életem legszebb időszaka volt. Egész nyáron a vízitelepen voltunk, kajakoztunk, fociztunk, úszkáltunk a Dunában, hülyéskedtünk. El sem tudnám elképzelni, hogy ne csapattal készüljek. Egyrészt egyedül unalmas, monoton, másrészt, ha csapattal készülsz, minden edzés egy verseny. Előfordul, hogy azt mondja az edző, most nem kell nyomni, mégis elindulunk, és ha nem egy méterrel előrébb vagy, mint a másik, az már idegesítő. És elkezdjük nyomni. Ez a jó, mert így lehet jól készülni. Mindez működik a téli edzéseken, a futásban is. – Azok között volt, akik sportpszichológus segítségével készültek az olimpiára. Kikéri a segítségét azóta is? – Hasznosnak tartom, de annyi edzésem van egy héten, hogy nem fér bele. A versenyszezonban többször beszélgettem pszichológussal. Fischer Miklós kint volt Londonban is, a döntő előtt segített összerakni fejben, hogy mi fog történni a pályán. Van, aki egyáltalán nem igényli, sőt egyáltalán nem szereti a pszichológusokat, de akad olyan is, aki nem tud nélkülük meglenni, mert káoszt érez a fejében. Én valahol a kettő között érzem magam. Hidegvérű vagyok: tétversenyen is úgy tudok odaállni a rajthoz, hogy nem izgulok, tudom, hogy meg fogom csinálni és kész. Sokan mondják is rólam, nagy előnyöm, hogy fejben össze tudom magam szedni. Aki gyengébb fejben, annak kell, hogy belebeszéljék: márpedig te jó vagy. A csapatban is sok az olyan versenyző, aki edzésen közel van hozzám, de versenyen nem tudja kihozni magából ugyanazt, mert bepánikol. Én viszont versenyen még jobb tudok lenni – azt mondják, erre születni kell.