Néhány hete a 21 éves ausztrál teniszező, Bernard Tomic édesapja lefejelte fia edzőpartnerét. Az eltiltással végződő eset kapcsán dr. Budavári Ágota sportpszichológussal beszéltük meg, milyen motivációk vezethetnek ilyen cselekedethez.
reb John Tomic a madridi tornán esett fia, Bernard edzőpartnerének. A fejelés miatt eltört Thomas Drouet orra, és zúzódásokat szenvedett. A magáról megfeledkező, egyébként is heves viselkedéséről ismert ausztrált (aki egyben fia trénere is) eltiltották a versenyek látogatásától.
Az eset apropóján dr. Budavári Ágota sportpszichológussal próbáltunk választ találni, miért fordulnak elő ezek. A neves szakember szerint a sportban egyre inkább elterjedtté válik a nyílt agresszív viselkedés. Az első emlékezetes és nagy visszhangot kiváltó példaként a francia Zinedine Zidane 2006-os tettét idézi, amikor a labdarúgó világbajnoki-döntőben lefejelte ellenfelét, az olasz Marco Materazzit. Ám gyakran előfordulnak hasonló esetek.
Hogy megértsük a hajtóerőt, ami például a frissen eltiltott édesapát vezethette, „korábbról” kell indulni. Budavári szerint a szülők és gyerekeik két motivációtól vezérelve mennek sportolni. Az elsődleges (vagy legalábbis annak kellene lennie) az, hogy bemérjék, hol tartanak: miben erősebb, miben ügyesebb, mint a többiek. A második pedig a győzni akarás – szakkifejezéssel: dominancia-törekvés –, ami a professzionális sportolók körében egyértelmű. A gond az, hogy az utóbbi egyre inkább átveszi az első, képességfelmérésre irányuló szándékot már a sportoló ifjúsági korában is. A szülőktől származó, túlzó elvárás és felfogás, miszerint gyermeke a legjobb, már 8-10 éves korban megnyilvánul, mert minél hamarabb akar eredményt kisajtolni belőle.
A kultúra és a magyar társadalom különösen a teljesítmény bűvöletében él, ez leglátványosabban éppen a sportban mutatkozik meg. A szülők idealizálják a gyermeküket, gyakran olyan képességet tulajdonítanak nekik, amiről később nem jön visszaigazolás. Amikor nem megy, nem teljesít elég jól a gyermek, az okot előbb keresik bármilyen külső tényezőben (edző hibája, betegség, lélektani probléma stb.), mint saját magukban. Ha valami nem igazolja a felfokozott elvárásokat, és letaszítja a gyereket a szülő által emelt trónról, a frusztráció szülte düh elragadtatott cselekedetekhez vezet. Így, ha magyarázatot akarunk találni John Tomic fejelésére, könnyen lehet, fiának rossz periódusa volt, és az ebből eredő feszültségét vezette le az edzőpartneren.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tenisz tipikusan az a sportág, amelyben rengeteg pénzt kell áldozni a versenyeztetésre. Csak a kiemelkedően tehetséges és jó képességű játékosok emelkedhetnek ki annyira, hogy „megtérüljön a befektetés”. Ez pedig tovább bonyolíthatja szülő és gyermek helyzetét, újabb és nagy nyomást helyezve a fiatalra.
Azonban az eseten túlmutatóan is érdemes vizsgálni a szülők túlzott elvárását, ez ugyanis minden szempontból káros lehet. Budavári úgy látja, serdülőkorig érdemes lenne várni, míg tehetségesnek kiáltják ki a fiatalokat. A testi – hangsúlyozottan az idegrendszeri - fejlődése ekkor fejeződik be. Például 14 éves korban érjük el az intelligencia csúcsát. Szerinte ennél korábban nem is kaphatnak reális képet arról, hogy az ifjú sportoló mire képes a nemzetközi mezőnyben: hazánk kis ország, az itthoni versenyen aratott siker még nem garantálja a fényes jövőt.
Azt se felejtsük el, hogy ezerből, ha egy lesz válogatott sportoló, a szülők szeme előtt mágikus fényben lebegő olimpiai bajnoki címhez pedig rengeteg tényező szerencsés együtt járása kell.
Viszont a szülők nagy része nem veszi figyelembe ezeket, és már 8-9 évesen eredményeket akar kipréselni a csemetéjéből. Amennyiben a gyermek azonosul az elvárásokkal, „túlpumpált én” jön létre, azaz túlértékeli képességeit, nem képes reálisan értékelni önmagát. Ha viszont jobban látja saját korlátait és határait, akkor a rá nehezedő elvárás miatt súlyos problémák alakulhatnak ki (magatartás-zavar, testi tünetek).
Pedig kulcskérdés, hogy a fiatalok élvezzék, amit csinálnak. Budavári szerint a legnagyobb bajnokok azért is győzhetnek, mert szeretik a sportágukat. A sokadik év után is örömet ad a szép gól, a kivédekezett emberhátrány, vagy a jól előkészített trükkös tus.
A számos válogatott sportolóval együtt dolgozó szakember nyilván a problémás eseteket látja, ám sok szülő magára ismerhet: már tízévestől is csak a győzelem elfogadható, csak az első hely a siker. Ha az nincs meg, sosem ismernék be, hogy a gyerek nem elég jó (vagy nem a választott sportágban tud kiteljesedni): inkább űzi, hajtja a fiatalt.
„Az a szülő dolga, hogy megteremtse a lehetőségeket a gyerek képességeinek a kibontakoztatásához. És ezt nem csekély feladat! Ám felesleges, sőt káros fiatalon, valódi összehasonlítási alap nélkül favorizálni, mert azzal csak ártanak neki. Meg kell keresni, miben jó, és nem kell megijedni, hamondjuk, tizenhárom-tizennégy évesen a kosárlabda helyett inkább focizni akar” – állítja Budavári.
Visszatérve John Tomic esetéhez, a tette további érdekes problémakört vet fel: milyen hatással van az, ha a szülő egyben edzője is gyermekének? Ezzel kapcsolatban Budavári nagyon határozott választ ad. „Véleményem szerint sosem lehet jó. Bár egyre többen, főleg apák vállalnak ilyet, nem szerencsés két ennyire különböző szerepet egyszerre betölteni.”
Ahogy mondja, nem lehet valaki párhuzamosan szeretetteljes, támogató szülő és a kemény teljesítményt emberségesen, ám érzelmek, érzelgősség nélkül megkövetelő felkészítő. Nem szabad, hogy az anya vagy apa a gyerekét a teljesítményén keresztül ítélje meg, márpedig ezt nem lehet különválasztani.
Budavári a fiatalokkal érez együtt, szerinte ők sérülnek. „Ilyen helyzetben apát vagy anyát veszítenek.”
