Kapitány munkás családból

Bátorfi Zoltánt édesapja terelte az asztalitenisz felé, és tanította meg a munka szeretetére. A fiú ifjúsági válogatott kapitányaként arra törekszik, hogy minél jobb mentalitású játékosokat neveljen. Úgy véli, ez elengedhetetlen a sikeres pályafutáshoz.

Pusztai Viola Bátorfi Zoltán a munkában hisz. Gyermekorvos édesapjától, Bátori Istvántól tanulta meg, ha el akar érni valamit, akkor azért keményen meg kell dolgoznia. Ötévesen fogott a kezébe először pingpongütőt; nem volt más választása, mert a papa mindkét gyereket asztaliteniszezőnek szánta. Csillából kilencszeres Európa-bajnok lett, s Zoltán is eljutott a nemzetközi élmezőnybe – Apukám kőkemény volt. Azt mondta, a nővérem is pingpongozik, nekem is ezt a sportágat kell űznöm – emlékezik a kezdetekre a jelenleg a fiú ifjúsági válogatottat irányító szakember. − Nagyon sokáig éppen ezért nem szerettem a játékot. De azóta már hálás vagyok, hogy édesapám ebbe az irányba terelt, hiszen olimpikon lettem, és tulajdonképpen a sportágból élek. Ráadásul edzőként is rengeteget tanultam tőle. Játékos-pályafutása legnagyobb sikerének azt tartja, hogy 1996-ban részt vehetett az atlantai olimpián. Akkoriban ez óriási eredménynek számított, mert Európából csak kevesen szerezhettek kvótát. Az elmúlt tizenhárom évben egyébként Spanyolországban légióskodott (jelenleg ugyanott „levezet”), de amikor tavaly januárban a szövetség pályázatot hirdetett a fiú ifjúsági válogatott kapitányi posztjára, a családjával egyeztetve úgy döntött, ő is kandidál a tisztségre. Őt választották.

– Az a feladatom, hogy összefogjam a korosztály legjobbjait, és felkészítsem őket az előttük álló világversenyekre. Ez az év ebből a szempontból nagy dilemmát okoz, mert a két kiemelkedő képességű játékos – Majoros Bence és Bruckner Máté – mellett akad hat-nyolc fiatal, aki közül ki kell választanom, hogy melyikük vehet részt az Európa-bajnokságon. Valójában arról kell döntenem: kiben látom a jövőt. Tizenhat-tizennyolc éves korukban még borzasztó nehéz a helyzet a fiatalokkal. A rengeteg hormon, a kamaszkor, a mindent jobban tudok attitűd miatt sokan kritikával illetik őket, pedig csak a helyüket keresik. Gyakran támadnak azzal, nem vagyok velük elég kemény, de úgy gondolom, tiltásokkal, fenyítésekkel nem biztos, hogy jobb hatást érnék el. Abban hiszek, hogy a problémákat beszéljük meg, ha kell, többször is. Meggyőződésem, hogy türelemmel szép lassan a helyes irányba lehet terelgetni őket. Bátorfi szerint Magyarországon a legnagyobb problémák egyike, hogy azokat a fiatalokat, akik 17-18 évesen sikeresek voltak, de a következő néhány esztendőben nem hozták az eredményeket a felnőttek között, egyből leírták. Pedig meg kell értenie mindenkinek: amíg ebben a sportágban korábban az európai férfi éljátékosok 22-23 évesen jutottak el pályájuk csúcsára, ez mostanra kitolódott a akár a harmincadik életévre is. – A jelenleg U21-es Ecseki Nándor, Lakatos Tamás, Szita Márton és Szudi Ádám fémjelezte generáció ígéretes, de bizalmat kell nekik szavazni. Jövőre ugyanis még egyikük sem lesz egyesben felnőtt Európa-bajnok. Öt-hat év kemény munka vár rájuk, megfelelő körülmények között. Ha azt fejben is bírják, és megbirkóznak azzal, hogy az első időszakban még kevés sikerélményben lesz részük, akkor igenis beérhetnek. A kapitány úgy véli, lehet valaki bármennyire tehetséges, ha a mentalitása nem megfelelő, akkor könnyen eltűnik a süllyesztőben. Ezért is törekszik arra, hogy abban az átmeneti időszakban, amelyben az ő keze alatt dolgoznak a gyerekek, minél profibbá tegye a szemléletüket. Az edzéseken tehát nemcsak a technikai elemek gyakorlása, a fizikai képességek fejlesztése áll a középpontban, hanem a személyiség fejlesztése is.

A profi mentalitás viszont csak az egyik összetevője a sikernek, a másik a sok, sőt a még több edzés. Azt mondja, a magyarok elsősorban az európai játékosokkal képesek versenyezni, de még hozzájuk viszonyítva is kevés az  itthoni ráfordítás. A kínaiakról és a japánokról nem is beszélve, hiszen ők lényegében egész nap pingpongoznak. Velük azonban csak ritkán találkoznak versenyeken ebben a korban, így nem is alakul ki frusztráció bennük annak nyomán, hogy az ázsiaiak szinte legyőzhetetlenek. – El vagyunk maradva a nemzetközi trendektől. Európa-szerte már mindenhol asztalitenisz-centrumok működnek, amelyekben a tanulás és az edzés összehangoltan működik. A magyarok rendkívül tehetségesek, a kezdőkkel foglalkozó edzők fantasztikusak, ezért aztán mindig akadnak olyan játékosaink, akik Európa élvonalába tartoznak. De azt látom, hogy hamarosan le fogunk maradni, mert más országokban a gyerekek jóval többet tréningeznek. Annak különösen örül, hogy az ifjúsági válogatott felkészülésébe mind több nemzetközi edzőtábort is be tud iktatni. Nemrég volt a keret Spanyolországban, a nyári Európa-bajnokság előtt pedig Németországba megy a csapat, és tervben van a szlovénokkal, illetve a horvátokkal közös tréningezés is. Mint mondja, megpróbálja kihozni a lehetőségekből a maximumot, de nincs könnyű dolga. És – bármilyen különös is – tizennyolc éves fiát sosem akarta az élsport felé terelni. – Miután gyermekkoromban a sport miatt sok mindenről le kellett mondanom, amikor elment síelni, talán jobban örültem, mint ő maga. Akkor arra gondoltam, ha én is elmehettem volna… Ugyanakkor utólag már sajnálom, hogy nem lett belőle versenyző, mert azokat az élményeket, amelyeket csak a sport által tapasztalhatott volna meg, soha nem élte át.