Megy a hajó

Már-már hagyományos módon az idei utánpótlás-világversenyeken is taroltak a magyar kajakosok, kenusok. Csabai Edvin szakmai igazgató, Hüttner Csaba utánpótlás-vezetőedző és Kadler Gusztáv győri szakosztályvezető segítségével arra kerestük a választ, minek köszönhető fiataljaink példátlan dominanciája.

reb Bajban van a fotós, aki egy-egy kajak-kenu utánpótlás-világversenyt követően képet szeretne készíteni az érmes, győztes magyarokról, hiszen alig férnek fel a fotóra. Szegeden, az Olimpiai Reménységek Versenyén nemcsak a Maty-éri pálya, hanem a mezőny és a házigazdák teljesítménye is kiérdemelte a világszínvonalú jelzőt. A több sportágban a tradicionálisan a visegrádi négyek (Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Magyarország) megméretéseként számon tartott viadal a kajak-kenuban réges-rég kinőtte magát, s mára a 15-17 éves korosztály mini világbajnokságaként jegyzik.

Nos, a korántsem „futottak még”-ellenfelek között a magyarok a lehetséges 66 aranyéremből 29-et szereztek meg, egyébként pedig 54 dobogós helyezéssel (16 ezüst- és 9 bronzéremmel) zártak. Ráadásul a hasonló produkcióért nem kell messzire mennünk: nemrég Brandenburgban tartották a sportágban – nem olimpiai szakág révén – mostohább helyzetű maratonisták vb-jét, amelyen az ifjúsági és U23-as korosztály megszerezhető tíz diadalából csak egy nem a magyaroké lett. Mivel minden számban két-két egység állt rajthoz, maximálisan hússzor kerülhettek volna dobogóra – és tizennyolcszor meg is tették! De ha csak a gyorsasági szakágat nézzük, akkor is minden okunk megvan a reménykedésre, hogy a mostani klasszisokhoz hasonló versenyzők bújnak ki az utánpótlásból. A minszki korosztályos vb-n 10 aranyat, a 34 számban összesen 25 érmet nyertek a fiatalok. A maga nemében még elképesztőbb, hogy az összes számban döntőbe jutott a magyar egység. Nem is kérdés, a mieink a legjobbak a világon. Már csak az a kérdés vár válaszra: miért? A válasz megfogalmazásában Csabai Edvin, a szövetség szakmai igazgatója, Hüttner Csaba utánpótlás-vezetőedző, és Kadler Gusztáv, a Győri Vízisport Egyesület szakosztályvezetője segített. A szakemberek szava egybecseng: a jól képzett és magasan kvalifikált edzői garnitúra, a sportági hagyomány, az elmúlt években végrehajtott infrastruktúra-fejlesztés és a hatékonyan működő kiválasztási, tehetségmenedzselési rendszer a kulcs. „Manapság a különböző programokon keresztül egyre több szakember munkáját tudjuk anyagilag is megbecsülni, mégsem elsősorban pénzről szól a dolog. Amikor fillérekért dolgoztak az utánpótlásedzők, akkor is szívügyüknek tekintették a munkájukat, s éppen ez az elhivatottság a lényeg, ezért a magyar utánpótlás a világ legjobbja” – mondja Hüttner.

Akárcsak ő, Kadler és Csabai is kiemeli a hagyományok fontosságát: a szövetség éppen mostanában ünnepelte fennállásának 75. évfordulóját. „Elképesztő az az öröklött tudás, amelyet a sportágunk képviselői hordoznak” – mondja a legsikeresebb hazai klubok egyikének számító győri műhely vezetője. Az elmúlt egy-két évben kis túlzással minden hétre jutott örömteli beszámoló vagy híradás, amely arról szólt, hogy valamelyik egyesület bázisát sikerült felújítani. A szövetség a sportágba érkező kiemelt állami támogatás döntő hányadát a kezdetektől fogva a kluboknak adja tovább, hogy javítsák a vízitelepek állapotát. Könnyen belátható: sokkal motiváltabban edz kulturált, igényes környezetben a gyerek, s a szülő is szívesebben viszi ilyen helyre a csemetéjét. „Emlékezhetünk, amikor a csepeli bázis olimpiai bajnokot adott a világnak, gyakran példálóztak vele, lám, milyen, a teljesítményükhöz méltatlan környezetből érkeznek a versenyzők – idéz példát Kadler. – A katasztrofális helyzet azonban folyamatosan javul, s az a feladatunk, hogy a fapados körülmények között elért magas színvonalat megőrizzük.” Ez már csak azért sem könnyű, mert rohamtempóban fejlődik a sportág a világban. Lassan a múlté a kijelentés, miszerint nehezebb megnyerni egy-egy hazai válogatót, mint az azt követő világversenyt. Az ORV-n például japán induló győzött, a 2012-es és a 2016-os olimpián is az új-zélandi Lisa Carrington tiszteletére szólt a himnusz női K–1 200 m-en, a riói játékokon pedig 12 versenyszámban 18 ország szerzett érmet. „Az új-zélandi modell is működőképes, de nagyobb a hibalehetőség abban, ha egy-két klasszisra összpontosítanak – jegyzi meg Csabai. – Bár a mi utunk költségesebb, azt látjuk célravezetőnek, ha folyamatosan és kiemelten támogatjuk az utánpótlást, hogy minden, arra érdemes fiatal világversenyen szerepelhessen, tapasztalatokat szerezzen. Az ország lélekszámához képest széles a bázis, van miből meríteni.” A szakmai igazgató hozzáteszi, segít a sportágnak, hogy folyamatosan nő a klubok száma, hiszen a meglévők kapacitáshiány miatt már nem is tudnák befogadni a mind több sportolni vágyót. Éppen ezért tartják fontosnak, hogy olyan régiókban is műhelyek alakuljanak, amelyekben eddig hiányzott a kajak-kenu. Igaz, az országos lefedettség így is jónak mondható, ráadásul – mint Kadler kiemeli – már most sok lábon áll a sportág. A nagy budapesti és vidéki műhelyek mellett mindig bejelentkezik egy-egy kisebb egyesület. Például a már olimpián induló, 19 éves Kopasz Bálint révén Algyő, vagy a sportágnak ifjúsági világbajnokokat nevelő Százhalombatta és Dunafüred, s a felsorolást még folytathatnánk. Mivel a léc már most is magasan van, elsősorban a nívó megtartása a cél a további létesítményfejlesztésekkel, a klubok számának növelésével, az edzők megbecsülésével a jól működő kiválasztási és tehetségmenedzselési rendszer működtetésével. S ha mindez sikerül, nem kérdés: kajak-kenuban nemcsak vagyunk, hanem leszünk is  császárok.