De nehéz az iskolatáska

Szilágyi Áron és Szász Emese riói diadalmenete új lendületet adott a magyar vívásnak. Legalábbis az utánpótlás az új szezonban számos parádés eredményt produkált. Nemrégiben mégis súlyos aggodalmának adott hangot a legismertebb hazai szakemberek egyike, mondván, veszélyben a jövő, mert a jelenlegi hazai oktatási rendszerben csak kínlódnak az élsportolók.

STJ Noha a vívás köztudomásúan nem tartozik a legmunkaigényesebb sportágak közé, a minőségi felkészítéshez manapság már legalább napi két edzésre van szükség. Ezt felismerve a pástok világának nagyhatalmai egymás után álltak át az akadémiai rendszerre. A kiválasztottak bentlakásos intézményekbe kerültek, ahol az iskolai elfoglaltságot az edzés- és versenyprogramhoz igazítják.

„Aki utánpótláskorban kevesebbet edz a korosztálya elitjénél, menthetetlenül lemarad – mondja Érsek Zsolt, a tőrszakág vezetőedzője. – Itthon általában napi egy tréningre van lehetőség, az iskolarendszer ennyit enged meg. A vívást még nem sikerült bevinni az oktatási intézményekbe, így aztán arra sincs lehetőség, hogy a testnevelésórák programjába beépüljenek a sportágspecifikus gyakorlatok. Úszni lehet reggel hattól is, de a vívótermet nem elég kinyittatni, oda fegyvermestert is delegálni kell. Jó lenne legalább régiónként kijelölni vívótagozatos iskolákat, másként a jövő nem sok jót ígér.” Hogy nem egyedi problémáról van szó, azt megerősíti Csekő Sándor, a Nyírbátori Asztalitenisz SE szakosztályvezetője is. A nyírségiek a román határ közelségét kihasználva szoros munkakapcsolatot építettek ki a zilahi és a nagykárolyi egyesülettel. „Odaát a fiatalok felkészítésében előttünk járnak – ismeri el Csekő. – Ebben szerepe van annak is, hogy Romániában megmaradt a hagyományos sportiskolai rendszer. Az oktatást összehangolják, sőt olykor alárendelik a sport igényeinek. E rendszerből nőtt ki Nagykárolyban a ma már Magyarországon pingpongozó és rendkívül eredményes Dari Helga és Keresztes Kitty is.” A jégkorong-mesteredző, Kercsó Árpád tökéletesen ismeri a romániai szisztémát, hiszen pályafutását a Székelyföldön kezdte, s ma is képben van a kinti állapotokról. „A Ceaușescu-diktatúrában az eredményesség szolgálatába állították az iskolarendszert is – mondja az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémián oktató szakember. – A sportiskolai hálózat túlélte a forradalmat, de az állam mind kevesebb pénzt áldoz rá. Az alapgondolat azonban, hogy a minőségi felkészítés mellett a tanulást sem szabad háttérbe szorítani, szerintem helyes. Manapság az a divat, hogy a szülők magántanulónak adják a gyereküket. Ám nincs rá garancia, hogy a tehetséges fiatal felnőttkorban is megállja a helyét. Keveseknek adatik meg, hogy profiként fényes egzisztenciát teremtsenek.” E problémával a szülők többsége tisztában van, de minél jobbak egy gyermek sporteredményei, annál nehezebb a döntés. Márpedig a választás ideje gyorsan, akár már általános iskolás korban eljön. Az öttusa az egyik legmunkaigényesebb sportág, s noha gyerekkorban még „csak” két- majd háromtusára kell készülni, ez az edzésszámon nem érződik. Az ifjú generáció egyik ígéretes képviselője a 13 éves Gáll András. Három éve sorozatban nyeri a korosztályos viadalokat, s immár az idősebbek között is versenyez. Heti hét úszóedzésre és három speciális öttusa-tréningre jár. „Reggel negyed hatkor kelek, úszással indítom a napot, szerencsére a budafoki iskolám nincs messze az uszodától – magyarázza a hetedikes diák. – A suliban büszkék rám, s annyi kedvezményt kapok, hogy a hetedik órán már nem kell részt vennem, mehetek újra tréningezni. A tanulás estére marad, legutóbb 4,3-as átlagom volt. Én sosem akartam abbahagyni, de a versenyzőtársaim közül már többen bedobták a törülközőt.” Az édesanya, Andrea szerint a kimerítő edzések mellett Andrásnak nem könnyű a tanórákra is összpontosítania, ezért szóba került, hogy magántanulóként folytassa. Ugyanakkor az öttusa nem látványsport, itthon alig egy tucat versenyzőt tart el, ezért a szülők azt sem szeretnék, ha a tanulás háttérbe szorulna. Már csak azért sem, mert egy sérülés villámgyorsan széttörheti az álmokat. Zana Klaudia, a BEAC-Újbuda ifjú kosarasa egyik pillanatról a másikra szembesült azzal, milyen törékeny a sportkarrier.

„Már az NB I-es csapattal gyakorolnék, ha májusban nem szenvedek súlyos térdsérülést – mondja a 10. osztályos gimnazista. – Azóta, hogy több az időm, hiányzik a rendszeresség az életemből. De összekaptam magam, mert nem akarok rontani a jegyeimen. Egyébként nem egyszerű összeegyeztetni a sulit és a sportolást, bár nem is lehetetlen. A gimnáziumom rengeteget segít, noha immár a sűrűsödő utazások miatt is vannak hiányzásaim. Nem szeretnék úgy járni, mint azok a lányok, akikkel együtt kezdtem, s akiknek a többsége abbahagyta, vagy hobbiszinten pattogtat.” Klaudia esete is igazolja, hogy a sportkarrier kibontakozását alapvetően befolyásolja az iskola szemlélete. Molnár László a szolnoki Varga Katalin Gimnázium igazgatójaként és a Jászkun Volán SC elnökeként mindkét oldal álláspontját tökéletesen ismeri. „Egy évet tanítottam az Egyesült Államokban, Arizonában – mondja. – Az ottani középiskolában a pénteki meccsnapokon a tanárok az iskolai csapat mezébe bújva oktattak. Eddig nem kell elmennünk, de az iskola vezetőségének és tantestületének a pozitív szemlélete kulcskérdés. A jogszabályok több lehetőséget kínálnak egy igazgatónak arra, hogy támogassa a diákjai sportolását. Felmentést adhat például a készségtárgyak alól. Igaz, ha valaki mentesül a mindennapos testnevelés alól, ám utóbb úgy dönt, hogy a TF-re jelentkezik, hátrányba kerül. Jó megoldás lehet az egyéni tanrend.” Molnár László nem pártfogolja, hogy a sportoló magántanulóként folytassa. Ez kicsit olyan, jegyzi meg, mintha az iskola elengedné a diák kezét. Azzal még nem találkozott, hogy valaki a tankötelezettség 16 éves korra történő leszállítását kihasználva hagyta abba az iskolát, s tett fel mindent a sportra. Inkább az a jellemző, hogy akiről 16-18 éves korára kiderül, nincs reális esélye a tűz közelébe kerülni, visszavesz a sportra fordított energiából. Bár a sportsikerek manapság is fontosak, a szakma- vagy diplomaszerzés legalább ennyire lényeges.

„Számos országban sportközpontok létrehozásával igyekeznek áthidalni e problémát – jegyzi meg igazgató. – Ilyen például az asztaliteniszben Kína. Ám nem szabad elfelejteni, hogy arrafelé óriási a merítési lehetőség; ha valaki kihullik a rostán, százak ugranak a helyére. Itthon ez nem így van, ezért nem biztos, hogy érdemes lenne átformálni az intézményrendszert, és sportiskolai hálózatot kiépíteni. A tehetséggondozás amúgy is érzékeny terület, nincs egyértelmű válasz arra, mi a hatékonyabb: azonos tudású sportolókból nívócsoportokat létrehozni, vagy meghagyni a gyerekeket saját közegükben. Azt tapasztalom, a sportiskolákkal kapcsolatosan vannak bizonyos fenntartásaik a szülőknek: nem biztosak abban, hogy ahol a sport áll a középpontban, ott az egyéb tudás is elég hangsúlyosan megjelenik. Én is inkább azt támogatnám, hogy kapjanak több jogosítványt az igazgatók, így az iskolák megengedőbbek lehetnének a sportban tehetséges diákjaikkal.”