Ha inog a háromlábú szék

A műtét előtt konzultál a szülő az orvossal, mit és hogyan tegyen, amikor a gyermeket operálja? De ugyanakkor az edzőnek miért ad tanácsot? Valamennyi oldal szereplőinek megszólaltatásával igyekeztünk körüljárni a témát: mit engedhet meg magának és mit nem a sportpálya szélén ácsorgó szülő?

reb Széchy Tamás, a legendás úszóedző kijelentése óta biztosan tudjuk, hogy a sikeres sportolói pályafutás alapja a háromlábú szék, az edző, a szülő és a gyermek együttműködése. De pontosan mi a szülő szerepe ebben a felállásban? Nemrégiben a témában érdekes konferenciát szervezett a Magyar Edzők Társasága (MET), amelyen Kovács Krisztina, a Testnevelési Egyetem tanársegédje, sportpszichológus is előadott. „Mindenekelőtt rögzítsük, hogy a három közül a szülő a leginkább alulértékelt szereplő – kezdi a Gyereklélek sportcipőben című könyv egyik szerzője. – Hozza-vigye a gyereket, támogassa anyagilag és érzelmileg, de lehetőleg egyáltalán ne szóljon bele a sportolásába, az edző munkájába. Sokan érzik közülük, hogy az áldozatvállalásért már-már hatalom jár nekik. Alapvetően azonban a szülőknek információkra van szükségük, s mindenkinek sokkal egyszerűbb, ha működik a kommunikáció, az edző – keretek között persze – tartja a kapcsolatot az apukákkal, anyukákkal.”

Ahogyan Köpf Károly, az MET főtitkára megjegyezte, az edzők feladata a sportra nevelni a társadalmat. Más kérdés, hogy nem kizárt, maguk az edzők sincsenek felkészülve erre a feladatra. Kovács Krisztina csak annyit jegyez meg: a praxisában a sportpszichológia iránt nyitott trénerekkel dolgozik, és az edzőképzésben résztvevők megkapják a szükséges tudást. Igaz, a szakembereknek nincs egyszerű dolguk. Hány meg hány utánpótlás-mérkőzésen látjuk, ahogyan a szülő féktelenül becsmérli a játékvezetőt, az ellenfelet, akár a saját csapatának tagjait, netán még saját gyermekét is? S a „hatáskörön” túlmutató megmozdulások közé tartozik, amikor például éjfélkor küld sms-t az edzőnek, hogy ugyan miért nem játszatta a csemetéjét (megtörtént eset…). Kovács érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet: az úgynevezett car coachingra. A magyarra nehezen fordítható kifejezés azt jelenti, hogy a szülő az autóban hazafele elemzi a mérkőzést, tanácsokat ad, netán bírálja a szakembert. „Ez nagyon rossz megoldás, mert ebben a periódusban a gyerekek egyáltalán nem igénylik a történtek felidézését, ráadásul a szülők ekkor az edzői feladatkörbe nyúlnak bele, amit soha nem lenne szabad megtenniük. Nagyon-nagyon káros instrukciót adni a gyerekeknek, mert a fiatalok két tűz közé kerülnek, hiszen a szülőnek és az edzőnek is meg akarnak felelni. Ez szorongást idéz elő bennük, ami idővel a teljesítmény romlásával is jár.” A Kecskeméti Labdarúgó Akadémián például meghatározzák, a meccseken milyen közelségből szurkolhat a szülő, és ha az „ősök” a pályán szereplők bármelyikét becsmérlik, lehívják a gyereket (akkor is, ha már nincs több cserelehetősége a csapatnak). Horkai György, a magyar junior vízilabda-válogatott olimpiai bajnok mestere senkit sem tilt el, de időben kijelöli a határokat: „Amikor új korosztállyal kezdek dolgozni, szülői értekezletet tartok, elmondom a válogatási elveket, mindent, amit a szülőknek tudniuk kell. Az edzésekre is eljöhetnek, amíg nem zavarnak. A válogatottban sosem volt problémám velük, de sok klubedzőtől hallottam, miként próbálnak velük jópofizni, haverkodni, hátha akkor majd többet játszik a gyerek. Nincs könnyű dolguk, én pedig igyekszem tudatosan távol tartani magamat a felmenőktől.”

Dr. Bátorfi Istvánnal annak idején egyetlen edzőnek sem sikerült megtartani a három lépés távolságot. A két korábbi kiváló asztaliteniszező, Csilla és Zoltán édesapja maga is játékos volt, a gyermekei tőle tanulták meg a sportág alapjait, s később parázs vitákat vívott a mesterekkel. Aztán elérte, hogy maga foglalkozhasson lányával és fiával. „Az edző és a szülő között mindig van feszültség, mert az edző féltékeny a szülőre, aki pedig elégedetlen és eredményeket vár – jegyzi meg a gyermekorvosként dolgozó szakember. – Vallom, hogy a szülők igenis vegyenek részt a munkában, mert bár sokan elfogultak, a pingpong egyéni sportág, és az eredmény úgyis igazolja, jól teszi-e vagy sem. A gyerekeim néha nem lelkesedtek azért, hogy beleszóltam a dolgaikba, de kemény voltam és szigorú, a sikerek pedig engem igazoltak.” Az esetleges konfliktusok ütközőpontja legtöbbször természetesen a gyerek, aki a kárát láthatja annak, ha a feje felett csatázik a szülő és az edző. Vértes Nátánnak, az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia 16 éves játékosának nem volt hasonlóban része, de a társaitól hallott ilyen esetekről: „Korábbi csapatomban fordult elő, hogy néhány szülő megsértődött, amiért a gyereke nem játszott annyit, amennyit szerinte kellett volna, s ez persze visszajutott az edző fülébe is. Nekem nincs ilyen gondom, anyukám nem szól bele a hokiba, csak mindig azt mondja, hogy pihenjek meg aludjak sokat. Igaz, Kercsó Árpád volt a nevelőedzőm, s ő nem is tűrt el semmilyen okoskodást a szülőktől.” A tengernyi szakirodalommal és számos aspektussal bíró témakör pontos összegzését adja Ballai Attila újságíró, a Magyar Kézilabda Szövetség kommunikációs igazgatója, aki kézilabdás szülőként, és felesége, a Ferencvárosban utánpótlásedzőként dolgozó Szarka Éva oldaláról is látja a helyzetet: „Mivel a gyereknek nincs menedzsere, és kvázi a szülő lehet az, nem tartom ördögtől valónak, ha néha beszélget az edzővel. Ennek azonban szigorú keretek között kell zajlania, és tudatosítani kell az apukában, anyukában, hogy nem egyenlő felek társalgása zajlik, hanem a tréner csupán választ ad a szülő kérdéseire. Ami a viselkedést illeti a mérkőzésen: a szülőnek nem elegáns az ellenfelet szidni, a játékvezetőnek pedig legfeljebb annyi jár, hogy szemüveget a bírónak, de sosem szabad, hogy gyűlölködés legyen a lelátón. A szülő soha ne adjon sportszakmai tanácsot a gyerekének, és otthon sem szabad, úgymond, oltogatnia az edzőt.” Alighanem valóban ez lenne az ideális kép, a gyakorlat azonban jócskán eltér ettől. Igaz, az újságíró meggyőződése, hogy a közösségnek igenis van nevelő szerepe, és ha a meccs előtt néhány sört legurító, néhány apukát még magával rántó hangadók helyett a „normális” szülő az igazodási pont a társaságban, az jól hat másokra. S egy másik fontos tényezőre is felhívja a figyelmet: a szülőnek mindig azt kell éreznie, hogy az edző többet tud nála, meg persze azt is, hogy a tréner nem csupán kényszerből foglalkozik a gyerekkel, mert meg akarja szedni magát a TAO-ból, vagy éppen csalódott, amiért nem felnőttcsapatot irányít. Végezetül egy példa. „Egy szülő, aki nem fogta fel, hogy a kislánya a Ferencváros szintjén nem elég jó, minden posztra ajánlgatta a csemetéjét Évának. Megkérdeztem tőle, hogy a térdműtétkor is konzultál-e az orvossal, hogyan végezze az operációt? Megdöbbenve kérdezte, miért tenné? Megjegyeztem, hogy akkor az edzői munkába sem kellene beleszólnia, hiszen csak annyi különbség: az orvossal szemben tudja a szülő, hogy ő maga nem ért hozzá, a sportban pedig nem tudja.”