Újra itthon a nagy csapat

Hazaérkezett az indianapolisi junior-világbajnokságon 16 érmet szerzett úszóválogatott. A Liszt Ferenc repülőtér várócsarnoka zsúfolásig megtelt baráttokkal, sporttársakkal, érdeklődőkkel. A legtöbben Milák Kristófot ostromolták, aki arról nyilatkozott, van még hová fejlődnie. Németh Nándor megdöbbent a szívélyes fogadtatástól, Késely Ajna pedig bölcsen nyilatkozott. A szövetségi kapitány, dr. Sós Csaba a versenyzőket felkészítő edzőket dicsérte.

Gy. Szabó CsillaTeljesen felborult a rend Ferihegyen szerdán, késő délután a 2A terminál érkezési szintjén. Zöld egyenpólóba öltözött, 7-10 éves gyerekek népes csoportja ült az elsötétített terminálajtóval szemben, kezükben virágcsokrokkal és transzparensekkel. Ahogy nyílt és csukódott az automata kapu, csalódott morgással kísérték a számukra ismeretlen utasok megjelenését. Az érdi úszópalánták klubjuk leghíresebb tagjára, a junior-világbajnokságról négy aranyéremmel hazatérő Milák Kristófra vártak. Legalább akkora elszántsággal és elhatározással, ahogyan a medencében róják a hosszokat, amikor edzésről van szó. És ahogyan a vb legeredményesebb úszójának kikiáltott, mindössze tizenhét éves Milák teszi most már jó ideje.

„Láttuk Kristófon, hogy nagyon ott van fejben, bizonyítani akar, és fizikálisan is tökéletesen felkészült volt, így nekünk nem okozott nagy meglepetést a sikere. Kiegyensúlyozott volt, amikor elutazott, a felnőtt-világbajnokságon szerzett ezüstérme is feldobta. Versenyről versenyre utazott egész nyáron, és igazából csak most, Indianapolisban fogta fel, mi is történt vele. Hogy megérte az a tizenkét év, amely mögötte és az egész család mögött van.” Mondta mindezt Kristóf édesanyja, Ildikó, az aranyakkal hazatérő fiára várakozva. Ilyenkor szokott mindenkinek eszébe jutni a sok áldozat, amely egy világbajnoki dobogó tetejéig elvezet, ám érdekes módon, az érdi úszócsillag édesapja ezt nem így látja: „Nem mondanám, hogy áldozat volt. Ő is ebben nőtt fel, és mi is ehhez az életmódhoz alkalmazkodtunk. Sokat kellett költenünk rá, az igaz, de mindig együtt voltunk, mindenhová együtt mentünk. Mi családi programnak fogtuk fel. Láttuk, hogy szereti, amit csinál, ami helyes irányt ad az életének.” Majd egy órát késett az amszterdami járat, így érthetően egyre türelmetlenebbek lettek a várakozók. A tizenhat éremmel, közte öt arannyal hazaérkező magyar válogatott végül hat óra után lépett a váróterembe. A boldogságtól és büszkeségtől kicsattanó szülők és nagyszülők örömmel ölelték magukhoz a gyerekként elutazó, és a jó két héttel később szinte felnőttként visszatérőket, akik korukat meghazudtolva állták az érdeklődők és gratulálok rohamát. A legtöbben persze Milák Kristóftól szerettek volna aláírást kapni, vele közös fotót készíteni, ő pedig készségesen aláírt, fotózkodott, válaszolt mindenkinek. Ahogy az fegyelmezett sportolóhoz illik. Kristófon azonban látszott, szívből teszi, nem kényszerből. Vajon változik-e most, ilyen siker és ilyen fogadtatás után valami az életében kérdeztük a pillangóúszás junior bajnokától:

– Vegyes érzéseim vannak, mert nagyon jól éreztem magam odakinn, de látva ezt a fogadtatást, nagyon jó érzés hazaérkezni. Kicsit többet „zaklatnak” azt már tudom, de ezt fel kell dolgozni, hiszen együtt jár a sikerrel. Meg kell szoknom ezt a helyzetet, de legbelül, bennem nem változik semmi” −mondta határozottan Milák Kristóf, s látszott rajta, komolyan gondolja, amit mond. Miként azt is, hogy bár elégedett az eredményével, van még hová fejlődnie. Van még benne tartalék, és a céljait csak az időeredményekben méri nem helyezésekben. Így lehetséges az, hogy az új egyéni csúccsal, az 50 méteres pillangóúszásban megszerzett bronzérmével elégedettebb, mint a kétszáz méteren úszott gyengébb idővel, jóllehet utóbbiért arany volt a jutalma. Milák természetesen beszélt a csapatról is, amely szerinte soha ilyen jó még nem volt hangulatában, összetartásában. A váltóra pedig csak egyetlen jelszót tudott használni, fenomenális. Társa, Németh Nándor volt az utolsó úszó, akiről mindenki egyöntetűen állította, ő nyomta be a csapatot az utolsó métereken. Ferihegyen ő is megdöbbent a fogadtatás láttán: „Eszméletlen, nem gondoltam volna hogy ennyien kijönnek miattunk!  A kétszázas váltó nagyon fájt a végén, körülbelül negyvenöt percet feküdtem utána, annyira kihajtottam magam. Előtte már úsztam egy ötvenest, amely kivett kicsit, a váltóban meg, úgy érzem, túl erősen kezdtem, ezért fáradtam el a végére. A száz gyorsot nagyon sajnálom, szerettem volna nyerni, de majd még faragunk rajta." Egyik ezüstérem sohasem lehet olyan, mint a másik. Lakatos Dávid nem is lehetne boldogabb, mint a nyolcszáz méteres gyorsúszásban szerzett második helyével: „Egyáltalán nem számítottam rá, hogy sikerül bejönnöm másodiknak. Hihetetlen érzés volt, s bármennyire is akartam a jó eredményt előtte, erre nem lehet felkészülni. Most pedig két hét pihenés jön.” Az aranyérmes Késely Ajnát az egész családja várta Ferihegyen. Kishúga különösen büszke volt rá, még akkor is, ha neki a tánc a kedvence, és nem az úszás. Ennek ellenére neki éppúgy felborult a napirendeje, mint az egész Késely-családnak. „Éjjel voltunk fenn, nappal pedig csak ásítoztunk, feje tetejére állt a világ. De így volt jó, minden számot élőben izgultunk végig” – mesélte Ajna anyukája, Késely Hajni. Aztán amikor végre a négyszáz méteres leány gyorsúszás bajnoka is megérkezett, mindenki feledte az átvirrasztott éjszakákat. A feszült várakozás helyét az öröm vette át. A kőbányai úszólányt a világbajnokságról, aranyáról és ezüstjeiről kérdeztük  ő pedig a tizenöt évét meghazudtoló bölcsességgel válaszolt:

„Nagyon örülök annak az egy aranyéremnek is. Bármilyen kevésen is múlott a három ezüstöm, amit akartam, azt elértem, világbajnok lettem. Úgy érzem, ennek így kellett történni, s az élettől egy napon visszakapom!” A fiatal sztárokat hamar szétkapkodták a rokonok és a barátok. A várócsarnokba kezdett visszatérni a szokásos hangulat. S mint a jó kapitány, aki utoljára hagyja el a hajót, dr. Sós Csaba szövetségi kapitány is utolsónak maradt. A szakember természetesen most is mást látott érdemesnek megemlíteni, mint amit felszínes szemlélő gondolna: „Csodálatos világbajnokságot zártunk, ezt sokszor elmondtam az utóbbi napokban, de én most inkább az edzőkről szeretnék beszélni. Azokról a szorgalmas, jól felkészült, sokat kockáztató tisztességes emberekről, akik valójában ezek mögött a sikerek mögött állnak. Sokszor úgy érezzük, hogy róluk méltatlanul kevés szó esik. Persze tudom, hogy a sportoló az érdekes, én sem tudom, ki volt mondjuk Pelé edzője. Nekem azonban az a tisztem, hogy ne feledkezzem meg róluk. Ekkora siker egyébként sok kedvező tényező együttállásából születhet csak meg. Adottak a tehetségek, pillanatnyilag nagyon is sokan. Mögöttük állnak az edzők, a hátteret biztosító, jól működő menedzsment és az éppen futó utánpótlás-programok. És egyet ne felejtsünk még el. A szerencsét. Arra még a legjobbaknak is szükségük van.”