Módszeres változás

Egykoron gyakran lehetett hallani edzőkről, akik papuccsal, seprűnyéllel, vagy éppen puszta tenyérrel osztották a maguk igazságát, jobban mondva nem feltétlenül és nem mindig csak a szóbeli meggyőzés eszközeivel bírva rá a tanítványokat a szerintük megfelelő edzésadag elvégzésére. És nem a képzelet szülötte volt az a tréner sem, aki éppenséggel féltéglával „tesztelte” a mester haragját kiváltó kapus reflexeit. Manapság alighanem elképzelhetetlen az ilyesmi, de legalábbis alaposan megváltozott az edző-tanítvány viszony, s nagyobb lett a sportoló fiatalok – na, meg a szüleik – beleszólása a munkába. Mi volt régen és mi van most? – ennek igyekeztünk utánajárni pszichológus, olimpiai bajnok és két kiváló edző megszólaltatásával.

Buckner Vince, Jancsó Kornél – utanpotlassport.hu „Nagy a különbség az előző rendszer és a mostani között” – bocsátotta előre érdeklődésünkre dr. Lénárt Ágota, a Testnevelési Egyetem Pszichológiai és Sportpszichológiai Tanszékének vezetője. – „A sportnak régen nagyon komoly politikai töltete is volt, és senkit nem érdekelt, hogy mi történik a versenyzővel sportolói karrierje befejezése után. Elfogadott nézet volt, hogy a fiatal sportolónak nem kell tanulnia, és legfeljebb majd csinálnak neki valamiféle állást. A sport volt a középpontban mindenekfölött, s ennek megfelelően állították össze a napi életvitelt is.”

Az egyetemi docens szerint – mivel a szocializmusban teljesen egyértelmű volt, hogy az országok közötti versengés a sporton keresztül mutatkozik meg leginkább – bizonyos módszerek még akkor is megengedettek voltak, hogyha azok (napvilágra kerülésük esetén) a társadalom rosszallását váltották volna ki. „Ezekről vagy tudtak az emberek, vagy nem” – folytatta Lénárt. – „Amiről értesültek, azokat az ügyeket is rendre eltussolták, és a szülőket arra dresszírozták, hogy ha ez kell a gyerek bajnokká válásához, akkor tűrnie kell. Akkoriban sok esetben pedagógiailag és pszichológiailag teljesen elfogadhatatlan módszerek is bevettek voltak, s mindennek örökségét bizonyos fokig a mai napig nyögjük...”

A közbevetésre, miszerint ahhoz a bizonyos „nyögéshez” köze volt annak is, hogy tizenegy évig kimaradt hazánkban az edzőképzés, a szakember így válaszolt: „A Testnevelési Egyetem óriási erőfeszítéseket tett azért, hogy a megfelelő szakokon visszaállítsa a képzést, és ez meg is történt. Ám közben nagy károk keletkeztek, mert az edzők jó része középfokú végzettséggel a zsebében ugyanazokat a mintákat vitte tovább, ahogyan vele bántak.” A tanszékvezető meghökkentő adattal szolgált a statisztikákra hivatkozva. Eszerint a kiemelt edzői programban szereplő edzők kétharmadaának egy vagy maximum kétéves OKJ-s végzettsége van… „Így rögtön láthatóvá válik, mi a probléma mélyebb gyökere – hangsúlyozta. – Részint a rossz társadalmi beidegződést kell megváltoztatni, részint pedig rá kell venni az edzőket arra, hogy kedvük legyen tanulni.  Megfélemlített, megvert, megalázott, személyiségükben roncsolt fiatalok nem tudnak majd olyan eredményt elérni, mint azok a társaik, akiket támogatnak, s akikkel megfelelően bánnak. Az előbbiektől az edzők éppen azt a lehetőséget vágják el, amire építeniük kellene. Nevezetesen, hogy a sportoló saját magának megfelelően teljesítsen jól, önálló legyen, kreatív döntéseket tudjon hozni, feltalálja magát bizonyos helyzetekben.” A lehetséges kiutat, az előrevivő megoldást a sportpszichológus a következőkben foglalta össze: „Ahhoz, hogy az edzők jobb munkát tudjanak végezni, iskolázottságra, tapasztalatra és a régi attitűdök megváltoztatására van szükség. Szerencsére a fiatalabb trénergeneráció ezt már felismeri, és egyre többen vannak, akik szakszerűen élnek a megfelelő pedagógiai, sportpszichológiai módszerekkel, és pontosan tudják, hogy a hibák folyamatos mentális javítása elengedhetetlen a jó teljesítmény eléréséhez. Ugyanígy csak a stabil személyiségszerkezetű sportolótól várható el, hogy önbizalma legyen, és magabiztosan tudjon szerepelni. Hozzáfűzném: maga a társadalom is változott. A szülőknek most már egyre kevésbé lehet azt mondani, hogy tűrjenek el mindent, ha a gyerekükből bajnokot akarnak nevelni."

Minden sportkedvelő tudta annak idején, hogy a kétszeres olimpiai, háromszoros világ- és Európa-bajnok tornász, ma a sportági szövetség elnökeként dolgozó Magyar Zoltán hajdani edzője, Vígh László kőkemény tréner volt. De vajon mit gondol ma mester és tanítvány viszonyáról a sportolólegenda? „El kell fogadnunk, hogy a nagy sikerek – különösen tornában – a nagy találkozásokból adódnak. Ez nem azt jelenti, hogy Vígh László borzasztóan kegyetlen és célratörő ember lett volna, olyan, aki mindenáron megpróbált rávenni olyan munkamennyiség elvégzésére, ami szinte már nem is volt normális.  Egészen egyszerűen arról volt szó, hogy nekem extrém mennyiségű edzés kellett, mert gyenge voltam fizikailag. Vagyis személyre szabott drillben éltük az életünket. Ahogyan a kulcs és a zár összeillik, minden edzőnek és tanítványának úgy kell passzolnia egymáshoz, hogy együtt feljuthassanak a csúcsra.” De működőképesek lennének-e manapság a kemény, poroszos nevelési módszerek? „Biztosan nem.  A mai sportban apa-gyerek, vagy inkább testvéri kapcsolatot kell kialakítani; olyat, hogy a versenyző maximálisan megbízzék az edzőjében. Víghet most biztosan feljelentenék… Én viszont mindent neki köszönhetek, és örökké hálás leszek azért, hogy végigvitt az úton. Változik a világ, ehhez kell alkalmazkodnia mindenkinek.”

Kercsó Árpád, a magyar hokiutánpótlás jól ismert edzője – a felnőttválogatott korábbi szövetségi kapitánya, jelenleg az FTC utánpótlás szakmai igazgatója – a legkevésbé sem állt (és áll) olyan tréner hírében, aki bármiféle lazaságot megengednek maga körül. „A gyerekek elhivatottságában nem érzek változást, akik hozzám kerülnek, hasonlóképpen motiválhatók, mint régen. Mind azért jönnek, mert jégkorongozók szeretnének lenni. Ez ugyanígy volt akkor, amikor elkezdtem az edzői pályafutásomat, és ugyanígy van most is. Ugyanakkor óriásit változott a magyar hoki helyzete a húsz-harminc évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Összehasonlíthatatlanul jobbak a körülmények, én mégsem vettem észre, hogy a gyerekeket ez elkényelmesítette volna, vagy nem akarnának annyira, mint azok, akik később Szapporóban csodát tettek.” És mit gondol magáról, a saját edzői habitusáról? „Tisztában vagyok vele, hogy a szigorúbb, keménykezű edzők között tartanak számon, de én igazából mindig is a gyerekek érdekét és fejlődését tartottam szem előtt. Az évek során türelmesebbé kellett válnom, manapság már gyakran visszaveszek a hangerőből. Annak idején, például Dunaújvárosban egészen más volt a helyzet. Nem ismertek, bizonyítanom kellett. Ma már elég, ha csak kicsit csúnyábban nézek, már mindenki teszi a dolgát.”

Bár Selmeci Attila hosszú évtizedek óta dolgozik az úszósportban, a nagyközönség csak a múlt év nyarán, a budapesti világbajnokság idején ismerte meg a nevét. A 100 m pillangón 17 évesen bombameglepetésre ezüstérmes Milák Kristóf trénerét a kívülálló csendes, szerény mesternek látja, pedig volt hol edződnie, hiszen a híresen „határozott” úszópápa, Széchy Tamás regnálása idején is ott volt a háttérmunkások között. „Húsz-harminc év távlatából furcsa visszatekinteni az akkori időkre. Azok a viszonyok összehasonlíthatatlanok a maiakkal, hiszen egészen más világot éltünk. A drákói szigor, a vasfegyelem, a büntetések sora most teljességgel elfogadhatatlan lenne, abban a korban viszont abszolúte természetesnek számított. Például az, hogy az edző a renitens vagy csupán a munkát nem megfelelő intenzitással végző gyerek fenekére rásózott a strandpapuccsal, a fülét húzta, netán egyszerűen megszégyenítette a többiek előtt… Ma az ilyesmi elképzelhetetlen, de ha mégis megtörténne, én magam figyelmeztetném a kollégát, aki ilyen módszerekhez folyamodik.” Persze a nevelési metódus nem pusztán a fizikai és a lelki presszió visszaszorulása nyomán változott meg, hanem mert a mégoly ígéretes fiatalokat is jóval több „elszívó” hatás éri, mint a nyolcvanas-kilencvenes években. „Erőszakkal ma már semmiféle eredményt nem lehet elérni, ellenben magas szintű mentális felkészítéssel, a motiváltság folyamatos ébren tartásával annál inkább. Most sem kevesebb az elvégzendő munka a gyerek számára, mint annak idején, sőt… De a célhoz más úton kell eljutni. A jó edzőnek pedig meg kell találnia a módját, hogy miképpen tudja a legélvezetesebbé vagy – bizonyos sportágakban – legalább a legelviselhetőbbé tenni a tréningeket. Ez persze nem könnyű az olyan időkben, amikor a tinédzsernek rengeteg a sporton kívüli tennivalója is, mindenekelőtt az iskolában. Ráadásul ott tartunk, hogy amikor kihirdetem, háromhetes amerikai edzőtáborba utazunk, akad, aki visszakérdez: már megint? Szóval ma sem könnyű, de hogy emberibb az egész, az biztos…”