Tényleg nagy utazás?

Amerika az álmok földje – a sportban is. Így gondolja a kívülálló, de vajon mi a valóság? Összeállításunkban magukat a tengerentúlon kipróbáló fiatalok mondják el tapasztalataikat, mesélnek élményeikről, s megkérdezzük a szakembereket is: szerintük megéri-e a nagy utazás? Elöljáróban annyit: a kép vegyes.

Munkatársainktól Nguyen Anasztázia 25 éves atléta, a 100 méter – és újabban a távolugrás – hazai uralkodónője 2013 telén, húsz évesen költözött Houstonba. Aztán másfél év múlva hazajött.

„Neves edzőknél atletizáltam kint, ahová a sportolásért mentem, de diplomát is szerettem volna szerezni” – mondja a sprinter. – „Nem igazán sikerült ez az időszak. Egy gépezetbe kerül az ember, és a legnagyobb probléma az, hogy mindenki ugyanazt csinálja, hiányzik az egyéni edzésterv, miközben itthon a mester, Szabó Dezső nagyon odafigyel külön-külön is ránk. Sokkal több kondiedzésünk volt Houstonban, mint itthon, hosszabb futások, rengeteg három-négyszáz méter, amire nem volt szükségem, nem azoktól futok gyorsabban. Ha megkérdeztem, hogy lehetne-e másféle edzést végezni, azt a választ kaptam: az a baj, hogy nem fogadom el, amiket mondanak. Nekem azért volt már múltam a sportágban, ott viszont az egyetemista atléták korábban kosárlabdáztak, vagy éppen pompomlányok voltak. Aztán egyszer elindultak valahol egy atlétikai versenyen, kiderült, hogy mondjuk gyorsan futnak, és ezért kapták a legtöbb pontot.” Mindezek következtében a versenyző Texasban nem fejlődött, és nem is érezte annyira jól magát. „Az amerikai életérzést nekem nem sikerült elsajátítanom, nem olyan személyiség vagyok. Mégsem bántam meg azt a másfél évet, idegen nyelvet tanultam, sok embert megismertem és egy egész más kultúrát is. Önálló lettem, megtanultam ellátni saját magamat. És, hogy ajánlanám-e másoknak a kimenetelt? Én azt mondom, próbálja ki, aki szeretné, csak tudja, hogy miért megy ki, és tudjon hazajönni. Ha diplomát akar, végezze el az egyetemet, de ha a magas szintű sport a lényeg, és nem javulnak az eredmények, vissza kell térni.”  Aho Nina 21 éves kosárlabdázó, a pittsburghi Duquesne egyetem játékosa.

„Szeptemberben kezdem a harmadik tanévemet. Tulajdonképpen a válogatottságnak köszönhetem, hogy felfigyeltek rám” – kezdi az ifjú sportoló, aki 2014-ben az U17-es világbajnokságon bronzérmes együttes vezéregyénisége volt. – „Jól játszottam a csapatban, ezért több ajánlatot is kaptam, de csak nagyjából sejtettem, mi vár itt rám. Nagyon családcentrikus vagyok, és úgy gondoltam, tíz hónapot rendkívül nehezen bírok majd a szeretteim nélkül. Tudtam, hogy ezen az egyetemen rengeteg európai és két magyar is van, s ez is meghatározó volt a döntésemben. Nemzetközi kapcsolatokat tanulok, de igazából sportolóknak van kitalálva ez az iskola. Mondjuk úgy, hogy nem kell belehalni a készülésbe. Az edzésekbe viszont annál inkább. Rettenetesen kemény munka zajlik, ami leginkább az erőnléti fejlesztést helyezi előtérbe. Eleinte örültem neki, mert erős voltam, de néha már kicsit túlzásnak érzem. Nem tudom eldönteni, hogy ez mennyire szolgálja az előmenetelemet. Biztos, hogy rengeteget tanultam itt az életről, a csapatszerkezetről, de nem fejlődtem annyit, amennyit szerettem volna. Igaz, ebben az is közrejátszhat, hogy tavaly a teljes szezont ki kellett hagynom sérülés miatt. Nem mondom, hogy megbántam Amerikát, mert összességében pozitív dolgok történtek velem, de megfordult már a fejemben, mi lett volna, ha otthon maradok. Mindenkinek azt javaslom, ha esélye nyílik arra, hogy az Egyesült Államokban folytassa a karrierjét, először beszéljen olyasvalakivel, akinek van kint szerzett tapasztalata, hiszen sok dolgot kell mérlegre tenni. És nem feltétlenül olyan minden, ahogyan azt elsőre gondolnánk…” Madarász Gergely 23 éves teniszező, az indianai Purdue Egyetem pénzügy- és menedzsmentszakos hallgatója.

„Számomra a profi sport és a tanulás egyaránt fontos volt, Magyarországon azonban ezt a kettőt egyszerűen nem lehetett összeegyeztetni” – magyarázza a magyar Davis Kupa-csapat korábbi játékosa. – A lehetőségek nagyon széles skálán mozognak, s bár magasra tettem a lécet, megtaláltam az igényeimnek megfelelő párosítást: erős egyetemet erős csapattal. A lehető legjobb választás volt, négy éve költségek nélkül, magas szinten teniszezhetek, miközben remek diplomát is szerzek. Otthon hiába voltam a legjobbak között, szponzor nélkül mindennap aggódnom kellett volna a jövőmért. Szerintem fejlődtem az elmúlt években, és amint végzek, megpróbálok visszatérni a profi közé. Sokan tudják, hogy Amerikában kifogástalan körülmények között lehet edzeni, de a hangulat is inspiráló. Az egyetemi bajnokságban van, hogy két-háromszáz ember előtt játsszuk a meccseinket. Technikailag ugyan nem nagyon szólnak bele a játékunkba, ám az erőnléti edzések borzasztóan kemények, sokszor már reggel hatkor leküldenek minket a konditerembe. Ennek köszönhetően a munkabírásom is sokat javult. Emberileg is sokat változtam, önállóságra nevelt az egyedüllét, messze a családomtól, egy idegen országban kell nap mint nap helytállnom. Árnyoldalként talán csak azt tudom említeni, hogy a csapat érdeke mindennél fontosabb, néha még az sem számít, ha valaki esetleg megsérül a győzelem érdekében. De ezeket a helyzeteket is meg kell tanulni kezelni. Szerintem fontos lenne a magyar fiatalokat tájékoztatni erről a lehetőségekről, mert csak jól járhatnak vele.”   Sós Dániel 20 éves úszó, a Kentucky állambeli Louisville-i Egyetem elsőéves közgazdaságszakos hallgatója.

„Számomra nagyon fontos volt, hogy az úszás megfelelően magas szintű legyen, ezért elég sokat kérdezősködtem a döntés meghozatala előtt”  – így a korábbi junior-világbajnoki ezüstérmes versenyző, a felnőtt szövetség kapitány, dr. Sós Csaba fia. – „Féltem, hogy a tanulás kárára is mehet a dolog, de kiderült, a topintézményeken kívüli egyetemek mind ugyanazt a diplomát adják, ezért belevágtam. Ami az edzéseket illeti, nagyon jó érzés, hogy reggelente vagy ötvenen tempózunk az uszodában, nem pedig néhányan szenvedünk csak, mint idehaza. Mindenki fáradt, mindenkinek nehéz, de együtt mégiscsak könnyebb. Hat-hét edzőnk van, valamennyiünkre tudnak figyelni, nemcsak a legjobbakra. Az első két évben általános képzést kapunk, ami egyáltalán nem nehéz, később, a szaktantárgyak belépésével jönnek majd a komolyabb feladatok. Ez az elosztás azért jó, mert a kezdeti nehézségek idején legalább nem kell a tanulás miatt is izgulnom. Az ittlétnek ugyanis árnyoldalai is vannak. Eleinte borzasztóan hiányzott a családom, a barátnőm és a barátaim. Voltak pillanatok, amikor szinte temettem magamat, annyira magányos voltam. De az élet is tartogat furcsaságokat, brazil edzőm nagyon emlékeztet édesapámra. Amikor ő hiányzik, csak ránézek a mesteremre, és már nem is érzem magamat annyira egyedül. Nagyon jó versenyzői vannak, de fiú vegyesúszója éppen nincs. Most azt tűztem ki célul, hogy ebben a számban én leszek a topúszója. Igazából csak az elején volt kemény ez az egész, az év vége felé már egyre több programon vettem részt, barátokat is szereztem. S bár még az elején járok az útnak, úgy érzem, nem fogom megbánni a döntésemet.” Odaát – szakszemmel

SZABÓ DEZSŐ kétszeres kétszeres Eb-ezüstérmes tízpróbázó, atlétaedző

„Maga az egyetem rendben van kint, mert magas szintű és segítőkész az oktatási szisztéma, nem arra kíváncsiak a tanárok, hogy mit nem tud valaki, mint nálunk. Ugyanakkor az amerikai általános és középiskolákban alacsony szintű a sport, az egyetemre képzetlenül kerülnek a fiatalok. Nálunk egy-egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiatal sportolóként jóval képzettebb, ha viszont kimegy Amerikába, mennyiségi munkát végeztetnek vele. Ez az amerikai fiatalt feldobja, mert addig nem edzett, de a magyart a legkevésbé sem. Kevés az olyan intézmény kint, amelyre ilyen szempontból lehet számítani, tízből kilenc versenyző visszafejlődik. A nagylányom, Daniella Oklahomában, volt világcsúcstartónál edzett, Nguyen Anasztázia Houstonban Carl Lewisnál és Leroy Burrellnél. Azt hittük, mindez garancia a fejlődésre, de nem volt az, mert más a rendszer. Azért is, mert ritka az egyéni képzés, a húsz-harmincfős csapatokban dolgozó sportolók ugyanazt csinálják, miközben mi itt a TF-en mást tanultunk a képzésről. De akad persze olyan is, akinek bejött Amerika, annak idején a négyszázasok, Petráhn Barbara és Szeglet Zsolt ilyen volt például.

DÁVID KORNÉL korábbi NBA-játékos kosárlabdázó

„Ha nagyon gyorsan kellene válaszolni arra a kérdésre, hogy megéri-e Amerikában tölteni egy magyar kosarasnak az egyetemi éveit, akkor kapásból rávágnám: persze! De a dolog ennél sokkal összetettebb, rengeteg mindent mérlegelni kell egy ilyen fontos döntés meghozatalakor. Természetesen sok függ attól, hogy mi a játékos célja. Ha valóban profi szeretne lenni, akkor is alaposan meg kell vizsgálni, melyik egyetemhez szerződik. Azt szintén szem előtt kell tartani, milyen az oktatás az adott iskolában, s érdemes amellett dönteni, amelyik párhuzamosan jól teljesít mindkét oldalon. Fontos tudni, egyáltalán nincs garancia arra, hogy NBA-játékos lesz valakiből. Mindenképp érdemes olyan csapat mellett letenni a voksot, amely az első divízióban szerepel. Onnan a legnagyobb a kitörési lehetőség, így a kör máris leszűkült hatvannégy együttesre. Azonban ezekhez gárdákhoz valóban csak a legjobbak kerülhetnek. Ha viszont minden adott és az ajánlat is a fiatal céljainak megfelelő, akkor csak javasolni tudom az amerikai karriert.”

ANTHONY ROSSI a Virginia Nemzetközösségi Egyetem teniszcsapatának vezetőedzője

 „Saját hazámban, Franciaországban, nem tudtam volna az egyetemi tanulmányaimat és a teniszt magas szinten összeegyeztetni, ezért mentem el tizenkilenc éves koromban az Egyesült Államokba. Ahhoz nem voltam elég jó, hogy profi legyek, de a teniszt sem akartam abbahagyni. Nem bántam meg a döntésemet, jó diplomát szereztem, és játékosként is kifuthattam magamat. Sokan azt hiszik, lehetetlen küldetés Amerikában ösztöndíjat szerezni, ha nem tartoznak hazájuk legjobbjai közé. Ez tévedés. A különféle bajnokságokban eltérő szinteken lehet versenyezni, mindenki találhat a játéktudásának megfelelő csapatot. S bár a legjobbaknak többnyire nem szokták az amerikai egyetemi bajnokságot ajánlani, láttam már olyan kiemelkedő tehetséget, akinek nehezen indult be a felnőtt karrierje, de egyetlen itt töltött esztendő alatt úgy összerakta magát, hogy végül visszamehetett profinak. Játékosként technikailag már nem fejlődtem túl sokat, ám mentálisan annál többet. Mert ég és föld a különbség az amerikai és az európai hozzáállás között. Francia honfitársaimhoz hasonlóan korábban én is gyakran kerestem a hibát a külső körülményekben, s noha nagy küzdő voltam, azért a keményebb meccsek végén néha megtörtem. A tengerentúlon tanultam meg győzni, a pozitív hozzáállást, és menedzselni a játékosokat. Hatalmas erő lakozik a jó közösségi szellemben, itt mindenki mögött egységes csapat áll, a társak szurkolása szinte repíti a játékosokat. A tárgyi feltételek adottak, az infrastruktúra tökéletes, nemkülönben az egyetemi háttér . Kell ennél több?”

PETROV IVÁN az úszók utánpótlás szövetségi kapitánya

„A középiskola elvégzése után komoly gond, mi lesz legjobb fiatal úszóinkkal? Számomra egyértelmű a válasz: tovább kell tanulniuk! Igenis meg kell oldani, hogy az úszás mellett egyetemre járjanak, vagy legalább szakmát tanuljanak. Ekkor vetődik fel a kérdés a felelős edzőben vagy szülőben: itthon vagy külföldön válasszanak-e oktatási intézményt? Az Egyesült Államok rendszeresen kínál sportösztöndíjakat a legjobbjainknak. Tapasztalataink szerint kint jellemzően nem javulnak a versenyzőink, ám a szakmai hátrány mellett egyértelmű pozitívumokat is tapasztalhatunk. Emberileg biztosan garantált a fejlődés, hiszen megismerhetnek egy másik kultúrát, magabiztos nyelvtudásra tehetnek szert, olyan diplomát szerezhetnek, amelynek éves értéke mondjuk negyvenezer dollár. Nem akarok nagy szavakat használni, de ha ezt a tudást hazahozzák, és itthon kamatoztatják, annak komoly nemzetgazdasági haszna is lehet. A másik lehetőség Magyarország. Sok egyetemen itthon is versenyképes diplomát lehet szerezni, miközben a Héraklész Csillagprogramunk ösztöndíjainak köszönhetően a legjobb versenyzőink számára a nyugodt anyagi háttér is garantált. Hogy ki melyik lehetőséget választja, azt az egyéni adottságok és a szakmai lehetőségek fényében kell eldönteni. Az a lényeg, hogy tanuljanak a fiatalok, hiszen a profi sportban nagyon sok a bizonytalan elem. Egy tisztességes szakvezető senkit sem áltathat biztosan problémamentes és sikeres felnőtt karrierrel. S ha beüt a krach, tudni kell hová nyúlni.”