Szerdára virradóra rövid szenvedés után, 96 évesen elhunyt Szepesi György. A magyar rádiózás legendája riporterként, MLSZ-elnökként, valamint sportdiplomataként is meghatározó szereplője volt a hazai sportéletnek. Az utanpotlassport.hu-n egykori kollégája, a kiváló sportriporter Török László emlékezik az egyebek mellett tizennégy labdarúgó-világbajnokságról tudósító, az Aranycsapat tizenkettedik játékosaként is emlegetett halhatatlan szpíkerre.
Török László – utanpotlassport.hu A legendás rádiós hangját, közvetítéseit a mai fiatalok már nem hallhatták, hiszen ő abban az időben vált „A” rádióriporterré, amikor még volt rádió és nem csak egy doboz, amelyben jól vagy éppen rosszul beszélő lemezlovasok hadarásában arról lehet értesülni, melyik celeb énekesnő hányadik helyen áll az angol, az amerikai, vagy éppen a külső kelenföldi slágerlistán. Abban az időben, még igazi rádióműsorokat lehetett hallani, köztük sportközvetítéseket is.
Fotó: MTI
Amikor pedig Szepesi György megszólalt, a mai tinédzserek nagyszüleinek korosztálya egy emberként tapadt a rádióhoz, mert úgy láttatni egy sporteseményt, mint ő, arra senki nem volt képes! A hallgató otthon a fotelban ülve is a pályán érezte magát. Együtt zihált a sprintelő labdarúgóval, kapkodott levegőért a víz alá nyomott vízilabdázóval, erőlködött a kettős járomból kitörni próbáló birkózóval.
Pedig nem történt más, csak Szepesi közvetítését hallgatta… 1948-től 2012-ig, olimpiákról, több száz világversenyről, sok ezernyi hazai sportrendezvényről számolt be.
Mi, a későbbi korok rádiós sportriporterei nem véletlenül valljuk, hogy valamennyien az ő köpönyegéből bújtunk ki. Mert ő iskolát teremtett, és szerettünk volna, olyan szívvel közvetíteni, mint ő, olyan tűzzel, olyan szakmai alázattal.
Elmondhatom, hogy mintegy húsz évig volt a főnököm, de több volt annál. Sokkal több…
A második apám!
Nagyon régen történt, 1958 tavaszát mutatta a naptár. Egy csodás délutánon az általános iskola első osztályából vitt haza az édesanyám, amikor a rádióból valami gyors beszéd szűrődött ki egy nyitott ablakon. Kérdésemre a mama elmondta, hogy Szepesi Gyuri bácsi hangját hallom, aki futballmeccsről közvetít. Én addig nem láttam igazi focistadionban játszott valódi futballmeccset, de rögvest megéreztem, amiről egy ember így tud beszélni, az nem lehet más, csak valami csoda. Kikönyörögtem a szüleimtől, hogy vigyenek el egy bajnoki mérkőzésre. Miután ez megtörtént, egyszeriben kinyílott előttem a fantasztikus világ, amit úgy hívunk: sport.
Mindezt véletlenül meghallott közvetítésfoszlánynak köszönhetem. Az ő közvetítése egy csipetnyi részletének…
Amikor annyi idős lehettem, mint az utanpotlasport.hu olvasóinak többsége, azaz tinédzser éveimben jártam, akkor kaptam egy levelet Szepesi Györgytől. Egészen pontosan 1968. február elsején íródtak a sorok. Merthogy az után a bizonyos első futballmeccs után nem akartam más lenni, csak és kizárólag rádiós sportriporter. Azért írtam levelet Szepesinek, hogy ehhez a tervemhez tanácsot kérjek. Családom óva intett, hogy választ várjak tőle. Úgy gondolták, hogy annak a kornak az első számú sztárja elfoglaltabb annál, mint hogy egy ismeretlen, kilencedik kerületi kamasznak írjon választ. Aztán jött a postás, hozta a levelet, amely így kezdődött: „Kedves László! Kérdéseidre a következőket válaszolom:…” Majd így végződött: „…sikeresen érettségizzél le, utána próbálj felvételizni az egyetem bölcsészkarára, vagy a Testnevelési Főiskolára. További jó tanulást kívánok, szeretettel üdvözöllek: Szepesi György.”
Kíváncsi lennék, hogy a mai sztárocskák közül, vajon hányan veszik a fáradságot, hogy PR-csapatukkal megírassanak egy ilyen levelet? Ő annak idején maga írta meg. Csoda-e, hogy ezt a néhány sort kereken ötven éve őrzöm a fiókom legmélyén?
Az első találkozásunk után – immár majdnem férfiként, hiszen kevéssel voltam a huszadik életévem betöltése előtt – napokig nem mostam meg a kezemet, mert kezet foghattam a bálvánnyal, Szepesivel.
Később, amikor már együtt dolgoztunk – hiába biztatott –, nem mertem visszategezni.
Sosem felejtem el hogyan értékelte az első nemzetközi kupameccsem közvetítését: „Lacikám! Nagyon jó volt! De ez a Honvéd–Larissza összecsapás, amit te közvetítettél nem a BEK-döntő volt, csak az UEFA-kupa első fordulója. Ne akarj belőle soha vissza nem térő diadalt csinálni! Azt hagyd meg a későbbi időkre!…”
2004. Az athéni olimpián együtt ballagtunk ki a vízilabdadöntőre. Közben unszoltam, közvetítsük együtt a finálét. Bólintás helyett akkor is kaptam tőle egy megfogadni való tanácsot: „Majd megtudod! A helyszíni közvetítéseket is tudni kell időben befejeznie az embernek!” A végső dudaszót követően azonban már ott állt mellettem a riporterállásban, és megosztotta sok évtizedes tapasztalatát a hallgatókkal. Nekem örök élmény volt!
Mint ahogyan 2012, a londoni olimpia megnyitóünnepségének közvetítése, a Magyar Rádióban. Az akkor kilencven esztendős Szepesi György visszaemlékezéseivel, hiszen ő 1948-ban ugyancsak a brit fővárosban rendezett olimpián kezdte meg ötkarikás pályafutását.
Most már ott áll ő is a mennyei pályán, ahol az Aranycsapat játékosai varázsolják a labdát. Merthogy ő volt annak a csapatnak – ahogyan akkoriban mondták – a tizenkettedik játékosa is. Nekünk meg, itt maradnak olykor szívmelengető, máskor szívszorító közvetítései. Akik hallották, tudják, miről beszélek. Azok az ifjak, akik viszont nem… Nos, nekik ajánlom a Youtube-ot!
