„Az ügyetlenekre is szükség van!”

Mestermunka című sorozatunkban hétről hétre olyan edzőket mutatunk be, akik a pályafutásuk során mindvégig példaértékű utánpótlás-nevelő munkát végeztek. Akikre a tanítványaik nemcsak jó szívvel gondolnak, hanem büszkék is rájuk; arra, hogy a kezük alatt fejlődhettek élsportolókká. E heti vendégünk Paulicska Béla birkózó-mesteredző, aki Kiskunfélegyházáról indult, tréneri karrierjét az FTC-ben kezdte, igazi otthonát azonban az Újpesti Dózsa (később UTE) szakosztályában találta meg, ahol 1973-tól nyugdíjba vonulásáig oktatta, nevelte a fiatalokat. Ő ismertette meg a sportág alapjaival a hatéves Komáromi Tibort, de Növényi Norbert is az által igazgatott műhely versenyzőjeként lett olimpiai bajnok. Tanítványai közül Major Sándor és Hirbik Csaba világbajnokságon nyert ezüstérmet, Herczeg Lajos, Kecskés Tibor, Slezák András, Gégény Csaba pedig korosztályos világ- és Európa-bajnok volt. Versenyzői összesen 311 magyar bajnoki címet nyertek.

Gy. Szabó Csilla – utanpotlassport.hu Paulicska Béla majdnem másfél évtizede vonult nyugdíjba, tanítványai azonban máig nem felejtették el. A lila-fehérek jelenlegi szakosztályvezetőjének, a felnőtt Eb-bronzérmes Kapuvári Gábornak – aki szintén „Béla bánál” tanult emberséget és tisztességet − az ötletére nemrégiben meglepetésbulin köszöntötték a 75. születésnapját ünneplő mesteredzőt. A legváratlanabb és legmeghatóbb ajándékkal az 1998-as világbajnokság 69 kilogrammos második helyezettje, Hirbik Csaba rukkolt elő.

„Amikor megkaptam ezt a medált, alig jutottam szóhoz a meghatottságtól – mutatja a mester versenyzője ezüstérmét, amely újpesti lakásának ebédlőjében, a serlegek és a trófeák között találta meg új helyét. – Ilyen az igazi ember, az igazi sportember... De csak addig maradhat itt ez az érem, amíg élek. Ha vége a táncnak, a családom visszaadja annak, akitől kaptam, hiszen őt illeti. Akkor is sírtam. Egyértelműen Csabáé volt a meccs abban a bizonyos döntőben, de a bírók másképpen döntöttek. Életem egyik legnehezebb pillanata volt. Elviselni az igazságtalanságot, ahhoz kell az igazi erő.” A birkózás azonban nem a teszetoszák sportja. Komáromi Tibor édesapja is főnyereménynek tartotta, hogy Paulicska kezei közé került a későbbi háromszoros világbajnok, addig rajta kívül senki sem tudta kordában tartani az elevenségéről híres kisfiút. A szakember szerint Tibi akaratos gyerek volt, ugyanakkor rendkívül jó alany, hatalmas szívvel. „A versenyeken már serdülőkorában többet hozott ki magából, mint az edzéseken, öröm volt vele foglalkozni. A rakoncátlan, vadóc gyerekekkel mindig könnyen szót értettem. Talán azért, mert magam is ilyen voltam annak idején. Tudtam, hogyan kell beszélni, bánni a hozzá hasonlókkal. Soha, egyet se küldtem el közülük azért, mert alkalmatlan. A sportágnak, a közösségnek, mindenkire szüksége van. Az ügyetlenekre is! Amikor a csoportomba ilyen gyerek került, szándékosan vele mutattattam be a gyakorlatokat, hogy sikerélménye legyen, és kedvet kapjon a folytatáshoz. Egyetlen titok van: dicsérni kell őket! És nagyon szeretni!” Furcsa ezt éppen annak a szájából hallani, aki híres volt a szőnyeg melletti produkcióiról, akinél vehemensebben és hangosabban kevés edző tudta biztatni a versenyzőit, előfordult, hogy még a rendfenntartókkal is meggyűlt a baja. Neki természetes volt, hogy ott, a legnehezebb pillanatokban is mindig kiálljon a gyerekek mellett. Cserébe a fiatalok futószalagon szállították az érmeket. 1981-ben Egerben, a serdülők országos bajnokságán a tíz súlycsoportból tanítványai már hatot megnyertek, de ő a hetediket is űzte, hajtotta a győzelem felé. „Fiam, nem volt elég ennyi? A többieknek is hagyj valamit!” A kiskunfélegyházi birkózás legendás alakja, Besze László szólt rá az akkor még fiatal utánpótlásedzőre. Tehette, hiszen a vejéről, és egykori tanítványáról volt szó. Paulicska nem akarta meghallani az intelmeket. Bármennyire is tisztelte és becsülte az apósát. „Hogy mondhattam volna a szőnyegen küzdő gyereknek, hogy nekem már hat arany van a zsebemben, a tiéd már nem érdekel? Tehetett volna ilyet egy tisztességes edző?” – teszi fel a költői kérdést „Venyige”, aki még versenyzőként kapta a becenevét vékony testalkata miatt. S bár mindig technikás, okos birkózó volt, fizikailag többnyire alul maradt riválisaival, Hegedüs Csabával, a Rizmajer-testvérekkel vagy Bajkó Károllyal szemben. Nagy volt a konkurencia, ezért különösen büszke arra az egyetlen magyar bajnoki címre, amit mégis sikerült megnyernie. Bátran bevallja, nem a birkózásra, hanem az edzőségre született. A gyerekek kiválasztásáról beszélve ismét csillogni kezd a szeme. Ezúttal a lelkesedéstől. „Az edzők szeretnek panaszkodni, hogy nincs annyi gyerek, mint régen. Ez nem igaz. Toborozni kell! A környező általános iskolák testnevelőivel baráti kapcsolatot ápoltam, így rendszeres résztvevője lehettem a szülői értekezleteknek. Elmagyaráztam az ott lévő anyukáknak és apukáknak, miben rejlik a mi férfias sportágunk szépsége, és milyen fontos, későbbi életük során is hasznos dolgokra tudjuk megtanítani a gyermekeiket az edzéseken. Akik ezek után egyszer átlépték az edzőterem küszöbét, örökre nálunk maradtak.” Amikor Paulicska Bélát arról kérdezzük, mit tart legnagyobb sikerének, meglepő válasszal szolgál. Annak örül a legjobban, hogy fiából, Tamásból nem lett profi birkózó. Pedig az ifjabb Paulicska 17 évesen korosztályának legnagyobb tehetségét, Palásti Tibort verve lett ifjúsági bajnok. A család, amely anyai és apai ágon egyaránt élt, halt a birkózásért, úgy ünnepelte a gyereket, mintha legalábbis olimpiai bajnoki címet nyert volna. „Nekem az volt az igazi boldogság, amikor a fiamat első nekifutásra felvették a jogi egyetemre. De tanítványaim esetében is ugyanilyen fontosnak tartottam a tanulást. Rendszeresen bejártam a tanáraikhoz, ellenőriztem a jegyeiket. Ha nem is lett mindenkiből bajnok, tisztességre és emberségre egytől-egyig megtanítottam őket.” Egyéb korosztályos hírek BIRKÓZÁSBAN a sportági aloldalunkon.