Mestermunka című sorozatunkban hétről hétre olyan edzőket mutatunk be, akik a pályafutásuk során mindvégig példaértékű utánpótlás-nevelő munkát végeztek. Akikre a tanítványaik nemcsak jó szívvel gondolnak, hanem büszkék is rájuk; arra, hogy a kezük alatt fejlődhettek élsportolókká. E heti vendégünk Kása Ferenc, a DÉMÁSZ Szegedi Vízisport Egyesület mesteredzője, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség arany érdemrendjének 2016-os kitüntetettje.
Gy. Szabó Csilla – utanpotlassport.huBár a szakember több mint négy évtizedes karrierje során felnőttekkel is dolgozott, az utóbbi húsz esztendőben kizárólag utánpótláskorú versenyzőkkel foglalkozott. A nyugdíjazásáig főállásban testnevelő tanárként tevékenykedő „Kacsa bácsi” az országban elsőként alapított általános iskolai kajak-kenu tagozatot, melyből a mai napig merít a szegedi klub utánpótlása. Legsikeresebb tanítványa, Vajda Attila 2008-ban, Pekingben az olimpiai dobogó legfelső fokára állhatott.
„Csodálatos dolog a futás” – vallja Kása Ferenc, amin aligha lepődnénk meg, ha nem egy kenustól származna a kijelentés. Hiszen a kenusok azok, akik – a kajakosokkal együtt – többnyire szükséges rosszként élik meg a téli alapozási időszakban szárazföldön megtett kilométereket. „Kacsa bácsi” azonban futás dolgában ugyanolyan eltökélt és megszállott, mint a vízi edzéstervek elkészítésében és betartatásában. Még mindig hajnalban kel, öt órakor felhúzza a futócipőjét, és nekivág a kilométereknek. Tavaly, 67 éves korában teljesítette az első maratoniját.
„A kíváncsiság vezetett, de futásban mindig is jó példával jártam a tanítványaim előtt – mesél a különleges kaland indítékairól Kása Ferenc, aki még napjainkban is több mint 300 kilométert hagy maga mögött havonta. – Nem szeretek a levegőbe beszélni. Ha azt tanítom a gyerekeknek, hogy egy kenus mindenre képes, akkor azt komolyan is gondolom, és bemutatom nekik.”
A kenuedző Kása Ferenc szerint a személyiségjegyek megmutatják, ha bajnokjelölttel van dolgunk
Ez a példamutatás Kása Ferenc pedagógiai ars poeticájához is nagyban kapcsolódik. A szegedi mesteredző ugyanis nem utasításokkal edzi tanítványait, hanem magyarázatokkal. Szerinte a versenyzőknek mindig pontosan érteniük kell mit és miért csinálnak. Mert bármilyen kicsi gyerekekről legyen is szó, egy idő után egyedül kell a későbbi győzelemhez vezető utat megtalálniuk.
„Szelíden én is lökdösöm őket előre, de a falat senki helyett nem törhetem át. A végső, legnagyobb lépést maguknak kell megtenniük. Ezért fontos az önállóságra nevelés, amiben a szülők manapság mind kevésbé partnerek. Pedig a kenusok jelmondatában világosan benne van a lényeg: eső, szél, napsugár, fájdalom a barátunk. Találkoztam olyan nagymamával, aki a legszívesebben a hajót is a hátára kapta volna az unokája helyett, amikor görnyedezni látta a súly alatt. De kérdem én, a nagyi Tokióban is ott lesz majd, hogy átvegye tőle a terheket? Szerintem minden gyerek született zseni. Az volt száz éve, és az most is. A szülők azok, akik nem tudják tartani a lépést a modern világ kihívásaival. Ha a gyerek az edzésen nem tudja bekötni a cipőfűzőjét, az nemcsak a koordinációs készségeiről árulkodik, hanem arról is, hogy otthon elegendő időt fordítottak-e annak megtanítására.”
Kása Ferenc nem fél a kihívásoktól. De hogyan is félhetne egy ízig-vérig kenus? Azt mondja, az is őrült, aki a kajakozást választja élete értelmének, hát még az, aki mindezt térdelve csinálja végig. Ritka is az a fiatal, aki eleve kenuzni szeretne. „Kacsa bácsi” ezért hittérítőket megszégyenítő határozottsággal győzködi a szegedi fiatalokat arról, hogy ennél a szakágnál a földkerekségen nincs szebb. „A kenuzásban és a kajakozásban gyakorlatilag csak a víz közös…” – jelenti ki a mester, s a kenusok képzésének hosszabb idejével és a nehezebb technikai elemek oktatásával magyarázza a munkája során jelentkező nehézségeket.
„Soha sem álltam a dobogó mellett, amikor valamelyik tanítványom felnőttként felléphetett rá. Az az ő sikere, nem az enyém. Persze boldog voltam, amikor Attila Pekingben a csúcsra ért, de már akkor is az új feladatokra összpontosítottam. Hogyan tovább? – tettem fel magamnak a kérdést minden egyes siker után” – emlékszik vissza Vajda olimpiai elsőségére, s hozzáteszi, Attila csöndes, amolyan „súlyos lépésű” gyerek volt, amikor a szegedi vízitelepre hozzá került. A tréner azonban már akkor érezte benne a hihetetlen erőt, amely bizonyos helyzetekben szinte robbanni tudott. – A sportban az a szép, hogy ezt a kivételes belső erőt a jó irányba viszi, s hagyja kitörni. A fizikai mutatók alapján egyetlen gyerekről sem lehet megmondani, mi lesz belőle felnőtt korában. A személyiségjegyek viszont megmutatják, ha bajnokjelölt került a kezünk közé. Attila kisfia nemrégiben részt vett egy nyári táborunkon. Döbbenetes volt látni a hasonlóságot…”
Kása Ferenc számára a család a legfontosabb, ezért is különösen büszke arra, hogy a stafétabotot éppen fiának, Péternek adhatta át. A vízitelepen és az iskolában egyaránt. S bár a női kenuzás egyik nagy reménységét, a háromszoros ifjúsági vb-ezüstérmes Nagy Biankát közösen indították útjára, ma már Péter foglalkozik vele. Noha a 18 esztendős Bianka az idei felnőtt-világbajnokságon a szintén „Kása-nevelésű”, 16 esztendős Molnár Csengével párban nem olimpiai számban lett hatodik, a szemük előtt mégis Tokió, és az öt karika lebeg.
„A női kenusok idővel le fogják nyomni a fiúkat – jelenti ki határozottan a szakember. – Tapasztalatom szerint a lányok érettebbek, jobban megértik a magyarázatokat és kitartóbbak is. Mi nem kajakosokból neveltük az új szakág képviselőit, hanem eleve kenura képeztük őket. Bianka és Csenge a legjobb példa erre. Két év múlva már ott is lehetnek az olimpián, s bennük van a nagyon szép eredmény lehetősége. De én azt vallom, a célnál fontosabb az odavezető út. Száz tanítványomból kilencvenöt soha nem lett nagy bajnok. De utóbbiak is csak nyertek a sporttal, s nyert velük is a sport. Mert amíg hozzám jártak, önmagukat nap mint nap legyőzve fejlődtek, s lettek mozgást szerető, kiváló emberek. Ez pedig a bajnoki címeknél is sokkal fontosabb!”
További korosztályos hírek KAJAK-KENUBAN a sportági aloldalunkon.
