Ifjú kapitány

A Vasas korábbi vívója 20 évesen még világbajnoki aranyérmet nyert a juniorok kardcsapatával Moszkvában, ma viszont a pást mellől oszt tanácsokat. Pedig Ravasz Etele az eltelt hat évben még őszülni sem kezdett. Mint mondja, a vívás iránti szeretete és elköteleződése megmaradt, ám a saját versenykarrierében már közel sem talált annyi örömöt és motivációt, hogy folytassa.

Kocsmár-Tóth István – utanpotlassport.hu Ha egy előzetesen esélyesebbnek vélt vívó asszót veszít, az sosem a tanítvány hibája, hanem az edzőé, aki nem tudta megfelelően felkészíteni – vallja a kardozók kétszeres Európa-bajnok kadétválogatottjának (2017 – Plovdiv, 2018 – Szocsi) szövetségi kapitánya. Ravasz Etele nem is olyan rég, még maga is fiatal tehetségnek számított...

– Játsszunk egy kicsit az elején: mi jut eszébe, ha azt mondom, Moszkva? – A 2012-es junior világbajnokság megnyerése. – S ha azt mondom, hogy Szocsi? – Az, hogy óriási siker. A kadét kardválogatott megvédte az Európa-bajnoki címét. – Az előbbin még Ön ünnepelt csapatban vb-címet, utóbbin viszont már a tanítványai. A kettő között pedig nem igazán tudott megőszülni. Vagy azt is mondhatnám: még mindig szemtelenül fiatal – főleg edzőnek. – No igen, megváltozott pár dolog, de kicsit sem bánom. Lehet, nem szokványos, hogy az ember huszonéves fejjel abbahagyja az élsportot, és rögvest elmenjen edzőnek, de én csak mosolygok ezen. Versenyzőként már nem volt meg a kellő motiváció, nem élveztem annyira a munkát, mint kellett volna. Egyszerűen végiggondoltam, hogy négyévente csak egy olimpiai bajnok lehet, sőt, most már nyolcévente, őt pedig úgy hívják, hogy Szilágyi Áron. Rengeteget vívtunk együtt, néhol talán kicsit másodhegedűsnek is éreztem magam mögötte. De ezzel semmi baj sincs. Elégedett vagyok azzal, amit az óta elértünk a tanítványaimmal.

– Az edzőkollégák hogyan viszonyulnak önhöz? – Néhányan meglepődnek, de az elmúlt három évben volt idejük hozzászokni a gondolathoz. Akikkel együtt dolgozom, kifejezetten segítőkészek. Tanítanak, tanácsokat adnak, mit érdemes megnézni, mire érdemes gondolni. Sokat segítenek. Idén nyáron vettem át a Budapesti Honvéd kardvívóinak szakosztályát. Óriási megtiszteltetés a megbízatás. Előtte pedig a saját mesteremtől, Somlai Bélától tanulhattam az edzői szakma csínját-bínját. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ő volt a mesterem sportolóként és edzőként is. Csupaszív ember, aki mindent megtesz a tanítványaiért, és kész a csillagokat is lehozni az égről, csakhogy minden flottul menjen. Nélküle nem tarthatnék ott az életemben, ahol vagyok. – Mennyiben számít csodabogárnak a korával? – A mi sportágunkban sokszor harminc év körül kerül csúcsformába az ember és válik igazán sikeressé. Szóval a páston sem mindig a húszévesekről szól a vívás, nemhogy a pást mellett, az edzői székben. Viszont annyira nem is ritka. Itt van Bódy Benjámin, aki Pusztai Liza és a kadét női kardválogatott edzője, vagy a tőrözőknél Szabados Kristóf példája, aki szintén az utánpótlás-válogatottért felel. – Milyen előnyöket lát abban, hogy 25-26 éves fejjel már edző? Például, a gyerekek jobban megnyílnak? – Még nem próbáltam ki, milyen idősebbként, de igen, úgy érzem, talán könnyebben szót értünk egymással. Etele bácsinak hívnak, de tegeződünk, s ez rendben van így. Tavalyi történet, van egy amerikai márka, viszonylag új, de a gyerekek körében nagyon népszerű. Itthon nincs boltjuk, csak Ausztriában, a kerettagok pedig megkértek, ha jön az osztrák világkupa-állomás, majd menjünk oda is el. Abban maradtunk, hogyha a megelőző világkupákon jó eredményt érnek el, akkor elmegyünk. Szófiában egy arany, egy ezüst és két bronzérmet nyertek… Jött is a kérdés, hogy elviszem-e őket? Én meg csak egy dolgot tehettem, hálát adtam a sorsnak, hogy nem azt ígértem nekik, hogy megmászom az Eiffel-tornyot, mert akkor már indulhattam is volna biztosítókötelet venni. Talán az én generációm valamivel nyitottabb a világra, több információt fogyaszt, és ezekre könnyebben reagál. De ez inkább csak egy érzés, benyomás, mint tény. – Kicsit úgy hangzik, mintha a taktika vagy a technika másodlagos lenne, és a hangulat, a kommunikáció határozná meg az eredményeket. – Inkább mindez egyenértékű és az edző feladata a jó taktika kidolgozása mellett a jó közeg megteremtése is. Somlai Béla ilyen mesterem volt. Néha azt tapasztalom, hogy egy edző képes személyes sértésnek venni, ha a tanítványa nem nyer. Béla bácsi viszont nem ilyen, ő mindig magában kereste a hibát. Ha kevésbé voltunk eredményesek, tartotta a hátát értünk, s próbált megoldást találni. Igyekszem én is így bánni a saját vívóimmal. Ha elveszítenek egy asszót, amiben ők lettek volna az esélyesek, nem őket szidom, hanem magamat, mert vagy a taktikában, vagy a lélektani, pszichológiai dolgokban, de én hibáztam.

– Mik a hátrányok? Mert biztos akad az is. – Akad persze. Néha az ember úgy érzi, talán több is, mint előny. Főleg a versenyeken, a zsűrivel. Aki nem él a vívásban, elképzelni sem tudja, milyen sokat számít, hogy milyen edző ül a pást szélén, és annak milyen a viszonya a zsűrivel. Pontozásos sportágként fontosak ezek a kapcsolatok nálunk. A világversenyek zsűrijeivel pedig néha nagyon nehéz és kényes dolog megtalálni a közös hangot. Főleg, mert van olyan, akit tényleg kiabálva kell leteremteni, hogy ezt miért ítélte meg az ellenfélnek. Mással meg csak el kell kávézni, megkérdezni, hogy magyarázza már el, miért ítélte azt, amit, mert akkor legközelebb másként készítem fel a tanítványom. A kommunikáció nagyon sokat számít, és ehhez kell egy tekintély, és sok-sok rutin is. – Mi volt az első gondolata, amikor a Honvéd felkérte: legyen a kardozók vezetőedzője? – Hogy le kell ülnöm Somlai Bélával és elmondani neki, hogy úgy érzem, ez egy vissza nem térő lehetőség, és szeretném elfogadni. Meg kellett tudnom, hogy támogat-e. Nem akartam, hogy úgy élje meg akár ő, akár a Vasas-család, hogy cserbenhagyom őket. Ott nőttem fel, ott vannak a tanítványaim, fontos volt, hogy nyugodt, rendezett körülmények között váljunk el. Az elmúlt években sokszor hívtak külföldről, volt ahova felnőtt szövetségi kapitánynak szerettek volna, s elsőre hihetetlen összegeket ígértek, de számomra nem a pénz a fő motiváció. Itthon szeretnék dolgozni és a magyar vívás sikeréért akarok tenni. A Honvédnál, úgy érzem, a kihívást jelentő feladat és a jó munkához szükséges környezet egyaránt adott. – Nem volt furcsa a Magyar-kupában azt látni, hogy az egyik tanítványa, Horváth Gergő a Vasas, a másik, Nagy Valentina már a Honvéd melegítőjében áll a dobogón? – Ilyen szempontból most még van egy kis kavarodás. A vívóknál januárban és júliusban van átigazolási időszak. Mivel a Honvéddal augusztusban egyeztünk meg, így a tanítványaim már nem tudtak utánam jönni, de ez a kettősség is rendeződik hamarosan. Sokan vannak, akik szeretnének utánam jönni és a Vasas ebben partner is, amiért rendkívül hálás vagyok. – Ha jól tudom, hiába az eltérő címer a mai napig segítik egymást Somlai Bélával. – Válogatott szinten nincsenek klubszínek, lehetne rivalizálni, korábban talán divat is volt, de egy nemzetközi versenyen nem azt nézem, hogy ki, melyik klubban vív itthon. Ha azt látom, hogy egy magyar versenyző olyan ellenféllel találkozik, akit korábban kielemeztünk, akit ismerek, akkor igyekszem tanácsokat is adni. Volt, hogy megfogadták, bejött, és utólag meg is köszönték. Szerintem ez így van jól. Majd a Magyar-kupán nem fogok súgni, ott kiélhetjük a rivalizálást egymás között. Ami a legutóbbi konkrétumot illeti: a kadét Eb-győztes csapatból Rabb Krisztián utazik Buenos Airesbe, s Somlai Béla felkért, mivel jól ismerem, én kísérjem el az ifjúsági olimpiára. Remélem, hogy szép eredményhez tudom majd segíteni. További korosztályos hírek VÍVÁSBAN a sportági aloldalunkon.