Latinos mulatság

A Buenos Aires-i rendezők képtelenek levetkőzni latinos mentalitásukat, legyen szó annak pozitív vagy negatív oldalairól. Óriási vendégszeretettel, de néha kissé bohém módon állnak az ifjúsági olimpia versenyzőihez, edzőihez – mesélik a magyar csapat tagjai. A megkérdezettek két dologban egyetértenek: az argentínai minden eddigi közül a legjobb ifjúsági olimpia, de az ételek minősége azért messze nem tökéletes.

Munkatársainktól - utanpotlassport.huFábián László, a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatója tizenharmadszor jár ötkarikás játékokon. Először 1988-ban, versenyzőként szerepelt olimpián, és nem is akárhogyan: Mizsér Attila és Martinek János társaként aranyérmes lett az öttusázók csapatviadalán.

Van tehát rutinja olimpiaügyben, s most azt mondja: kiváló hangulatú, remek esemény a Buenos Aires-i, a korosztályos játékok történetében a legjobb – legalábbis ebben a tekintetben. Az étkezésre viszont panasz van… „Szinte minden nap azzal kezdődik a csapatgyűlés, hogy az ennivaló minőséget, mennyiségét kifogásolják az egyes országok képviselői, és gondok vannak a kiszolgálás gyorsaságával is. Valamelyest talán javul a helyzet, de a konyhások azt mondják, már így is teljesítőképességük határáig jutottak.” Az olimpiai faluban két- és háromágyas szobákban laknak a fiatalok. A helyiségek Fábián szerint jóindulattal sem nevezhetők táncparketteknek („Az öttusázók például a sok cuccuktól épphogy beférnek…”), de egyébként barátságos a környezet. A sportigazgató úgy véli, a játékok célja egyébként is az, hogy a fiatalok megszokják a hasonló események miliőjét, ismerkedjenek egymással, mások sportágaival, szurkoljanak a csapattársaiknak; vagyis az, hogy közösségek épüljenek. A versenyeket pazar helyszíneken rendezik meg, ráadásul mindenütt telt ház van. Noha a belépés ingyenes, a nézőknek regisztrálniuk kell, s ha megtelt a lelátó, csak akkor engednek fel bárkit a tribünre, ha más távozott onnan. „Így fordulhat elő, hogy több százan vagy akár ezren kígyóznak a bejáratok előtt arra várva, hogy egy-egy szék felszabaduljon. Így volt ez ottjártamkor a tornacsarnokban és az uszodában is.” A biztonsággal kapcsolatban Fábián László azt mondja, a versenyhelyszíneken tökéletes, pedig a szervezők nem viszik túlzásba az ellenőrzéseket. Ugyanakkor a város bizonyos negyedeiben – ahol sportolók egyedül természetesen nem járkálnak – nem árt levenni a nyakláncot és az órát, de ez Dél-Amerikában egyáltalán nem szokatlan. A szereplés? „A rajt, mint tudjuk, maga a csoda volt, a mieinket úton-útfélen megállítják a faluban, hogy közös fotót készíthessenek velük. És hol van még a vége…?”

A kiváló eredményekért az úszók is sokat tettek. Turi György mesteredző tizenegy olimpiával a háta mögött amondó: nem lóg ki a sorból a Buenos Aires-i. „A szervezés olyan, mint bármelyik másik olimpián volt, amelyen indult versenyzőm. Az olimpiai falu gyönyörűen, átgondoltan megtervezett, kellemes környezetet biztosít a pihenéshez, feltöltődéshez. A szobák, ahogyan az lenni szokott, egyszerűen vannak berendezve, de a minőségre nem lehet panasz” – írja le a helyszínt az úszóválogatott csapatvezetője, aki ugyancsak az étlkezést kifogásolja. „A minőség gyengébb, a sor hosszabb, mint lenni szokott.” Ami a sportlétesítményeket illeti, Turi György szerint az uszoda világszínvonalú, ráadásul egy olyan apróságra is gondoltak a tervezők, ami ma még ritkaságszámba megy. „Tényleg minden igényt kielégítő, minden adott a jó versenyzéshez. A bemelegítő medencék rendben vannak, könnyű a közlekedés a létesítményen belül. A szervezők pedig bevezettek egy újítást is: a versenyzők a medencében elhelyezett kijelzőn a fordulóknál látják a részidejüket, vagyis futam közben pontosan tudják, hogyan állnak. Ez van, akit feldob, van, akit pedig kissé görcsössé tesz. Annyi biztos, hogy szokni kell.” „Amerre nézünk, sportolók, edzők nyüzsögnek mindenfelé. Nagyon sok, a sporttól független programmal teszik élvezetesebbé a mindennapokat. Utcai zenészek, színpadi show, zene, karaoke és számtalan kulturális kikapcsolódási lehetőség van” – ezt már Penszki Gergely, a strandkézilabda-válogatott szövetségi edzője mondja Buenos Airesről. A vívócsapat vezetője, Galli Zsolt jó harminc éve járja a különféle világeseményeket. Szerinte bár a verseny előtt sokakban volt kétség, hogy a dél-amerikai rendezés valóban az olimpiákat idézi-e majd, Buenos Aires minden szempontból megüti a szintet. „Városnézésre inkább majd a második héten lesz idő, de azok a kollégák, akik nem az olimpiai faluban laknak, csupa szépet mesélnek. A helyiek is nagyon kedvesek, befogadóak. A hangulat sokkal inkább olimpiát idéz, mint korosztályos világeseményt. Az egyetlen különbség a résztvevők életkorából fakad: sokkal kötetlenebb, lazább a légkör. Ez a közeg ránk, edzőkre is jó hatással van, szerintem éveket fiatalodtunk lélekben.” A vívómestert lenyűgözte a Buenos Aires-i emberek hozzáállása a sporthoz, igaz, mindebbe vegyül némi keserűség is. „Óriási az érdeklődés az események iránt, a vívócsarnokban is közel telt ház volt minden nap. De az úszás talán a legnépszerűbb. Fantasztikus hangulatot teremtenek a helyiek, láthatóan szeretik a sportot, és büszkék rá, hogy olimpiát rendezhetnek. A minap például annyian voltak az uszodában, hogy hiába mentünk volna szurkolni a magyaroknak, egyszerűen nem fértünk be.”

Rabb Krisztián kardvívóként egyéniben, majd a nem hivatalos kontinensek közti csapatversenyben is a dobogó legfelső fokára állhatott. Az ifjúsági olimpiai bajnok úgy véli, a szurkolás is sokat segített a versenyeken. „Egészen megható, ahogyan a magyar küldöttség tagjai járják a versenyeket, és szorítanak, szorítunk egymásért. A döntőmre is egész népes csapat jött ki, csak úgy zengett a csarnok a »Ria, ria, Hungária!« kiáltásoktól.” A sportlövő Pekler Zalánt is lenyűgözte az, ahogyan egymásért szorítanak a csapattagok. „A megnyitón sajnos nem tudtam részt venni, mert másnap kora reggel már lőállásba vonultam, így pihennem kellett. A vegyes páros számmal véget értek számomra a küzdelmek, így most bepótolhatom többek között a városnézést. Emellett természetesen a legtöbb olyan versenyre kilátogatok, ahol én is szoríthatok a magyarokért.”

Ugyanakkor némi hiányérzet Zalánban is van. „Egészen impozáns volt a lőtér, ha valamiben mégis lehetettek volna jobbak a versenykörülmények, akkor az egy önálló, külön a döntők számára fenntartott pálya. Ilyen általában szokott lenni a világeseményeken, ezúttal viszont nem volt. Ha valami hiányzott egy kicsit, akkor az ez. No meg egyéniben egy jobb eredmény, de ez sajnos más téma…” A jelek szerint Buenos Aires mindent megtesz, hogy jó házigazda legyen, ugyanakkor a latinos, időnként kissé lezser hozzáállást nem tudják teljesen levetkőzni az argentinok sem. A birkózó Szél Anna története legalábbis erről árulkodik. „Amikor leszállt a repülőnk, olyan buszra kerültünk, amelyiknek a sofőrje nem tudta, hol van az olimpiai falu. Folyamatosan körözött a városban, végül másfél órával később érkeztünk meg, mint a többiek. A megnyitó sem sikerült jobban, mert olyan helyre kerültünk, ahonnan szinte semmit nem láttunk. A hangulat viszont hihetetlen volt.” Anna arról is beszélt, hogy az előzetes kellemetlenségek ellenére nagyon jól érzik magukat a másik birkózólánnyal, Szenttamási Rózával és edzőjükkel, Ritter Dilettával. „Rengetegen vagyunk, megállás nélkül programokat rendeznek. A karaoke például nagyon vicces szokott lenni. Jólesik, hogy mindenki barátságos. Nemcsak a magyarokat sikerült jobban megismerünk, hanem a többi ország versenyzőit is – ez fantasztikus élmény.”