Újra itthon a nagy csapat

Minden idők legsikeresebb ifjúsági olimpiájáról érkezett haza szombat délután a magyar csapat. A BOK csarnok parkolójába begördülő három busznyi fiatal bajnokot szülők, barátok és sportveztők várták. A megszerzett tizenkét arany-, hét ezüst- és öt bronzérem révén a Buenos Aires-i az eddigi legsikeresebb magyar ifi olimpiai szereplést hozta.

Gy. Szabó Csilla – utanpotlassport.hu Kétszer 12 ezer kilométer és alig három hét választotta el csupán a szombat délután Buenos Airesből hazaérkezett magyar sportolókat az indulás pillanatától. Mégis, mintha évek teltek volna el azóta, hogy az ifjúsági olimpiára utazó fiatalokat szállító három busz kigördült a BOK csarnok parkolójából. Nem a távolság, s nem is az idő, amely oly hosszúvá tette ezt a pár tucatnyi napot, sokkal inkább az élmény, és a tapasztalat tette meg hatását. Az önfeledt, életük nagy kalandjára induló kamaszok helyett sikeres, érett sportolók érkeztek haza az argentin fővárosból. A számok pedig hűen tükrözik ezt az átalakulást: a fiatal magyar olimpikonok tizenkét arany-, hét ezüst- és öt bronzérmet szereztek a hivatalos versenyben, s a nem hivatalosban is jónéhányat vághattak pluszban zsebre.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az izgatott szülők és családtagok már jóval a három busz érkezése előtt ott szorongtak a BOK-csarnok parkolójában. Az sem tántoríthatta el őket, hogy a birkózó-világbajnokság miatt a szokásosnál nagyobb volt a nyüzsgés és kevesebb a hely. Ők csak azt várták, hogy minél előbb keblükre ölelhessék gyermekeiket. Ezzel még azok is így voltak, akik Argentínába is elkísérték gyermekeiket, s néhány napja még együtt izgultak értük az ifjúsági olimpia helyszínén. Mint például a fiú tornászok mezőnyében egy ezüstöt és egy bronzot, valamint egy nem hivatalos aranyat elnyerő Balázs Krisztián szülei. A fiatal ferenvárosi tornász bokasérülésére fittyet hányva érte el nagyszerű eredményét, így ez előbb szóba került mint a csillogó medáliák: − A kitartásnak köszönheti Kiki ezeket a csodálatos érmeket, emiatt duplán is büszkék vagyunk rá – mondta az édesapa, aki nem csupán az újságokból értesült fia nehézségeiről, de a helyszínen, vele együtt élhette meg ezeket a nehéz pillanatokat. – Úgy be volt dagadva a bokája, hogy magam sem tudom, hogyan volt képes a gyakorlatait így végrehajtani. Igen, a kitartás az, ami a legfontosabb. A különböző sportágak képviselői három héttel ezelőtt, egymástól néhány lépés távolságra, fegyelmezetten várakoztak arra, hogy beszállhassanak a repülőtérre induló buszokba. Szombat délutánra ebből a rendezett képből szinte semmi sem maradt. S nem csak a viszontlátás öröme okozta zavartság miatt. De már a buszokból is „összekeveredve” kászálódtak ki a hazatérő „kis bajnokok”. Úszók, vívók, atléták, kajakosok, öttusázók kötöttek egymással életreszóló barátságokat Buenos Aires-ben, így most nem a családtól, hanem az új társaktól volt nehéz elszakadniuk. Igaz, ebben is voltak kivételek, Késely Ajna számára ezúttal is a viszontlátás volt a legfontosabb. S bár újságírók és riporterek hada várta a háromszoros olimpiai bajnokot, számára édesapja, édesanyja és kihúga megölelése volt az első. A néhány örömteli mondat után azonban gyorsan vissza kellett zökkennie a hétköznapokba, s állnia a kérdések özönét. − Nagyon nehezen indult számomra a verseny, mert nem hittem eléggé magamban – nyilatkozta a Kőbánya SC fiatalja honlapunknak a

megszokott klisék alkalmazása nélkül, teljes őszinteséggel. – Az első aranyérem megszerzése hozta meg az önbizalmamat, s onnantól már csak egy örömúszás volt számomra. De a legszebb dolog szerintem az, hogy most itthon lehetek, és a családdal ünnepelhetek. Most, hogy a nyakamba ugrottak, az jó érzés volt nagyon. A fiatal úszó az utolsó mondatát már könnyeivel küzdve tudta csak befejezni, annyit hozzátéve még, hogy a dobogón valahogy nem megy neki a sírás, időre van szüksége ahhoz, hogy megeméssze a vele történteket. A rögtönzött, nem hivatalos fogadóbizottság tagja volt Wladár Sándor, a Magyar Úszó Szövetség elnöke is, aki valamennyi sportolóját ajándékcsomaggal várta. De ő fogalmazta meg legfrappánsabban az esemény jelentőségét is: −Ünnepeljünk is, ne csak versenyezzünk – mondta az úszóknak és szüleiknek a moszkvai olimpiai bajnok, aki saját emlékeit idézte fel akkor, amikor erre a következtetésre jutott. – Mi sem adtunk magunknak sok időt az örömre, pedig kellene. Ezek a fiatalok olyan csodálatos dolgot hajtottak végre, hogy most tényleg ideje lenne megállni egy pillanatra és egyszerűen csak örülni. A sportvezető szavait igazolta, hogy a BOK csarnok parkolója a vártnál is gyorsabban ürült ki. Ám ennek volt egy nagyon is prózai oka. Versenyzők és edzőik a hosszú úttól kimerülten, alig várták, hogy hazaérjenek.  Igaz, a többséget ez egy percig sem zavarta meg abban, hogy a szokásos mondattal búcsúzzon: „Akkor hétfőn edzésen találkozunk!” Az élet ugyanis megy tovább. Még minden idők legsikeresebb ifjúsági olimpiai szereplése után is.