Alapvető tétel a hétköznapi pszichológiában, hogy nem igazán szeretünk kilépni a komfortzónánkból. Akkor érezzük jól magunkat a bőrünkben, ha jól megszokott, kényelmes és bejáratott dolgainkat végezhetjük. Ha mégis rákényszerülünk, kényelmetlenséggel, bizonytalansággal és sok-sok nehézséggel találjuk magunkat szemben. Mégis akadnak olyan helyzetek, amelyekben el kell hagyni a komfortzónát. Egyebek mellett erről szól a versenysport, és benne az utánpótlássport is.
Márványkövi Ferenc – utanpotlassport.hu Kicsit kényelmetlenül érzem magam, hiszen a 2018-as év különleges sikereket hozott a korosztályos sportban (gondoljunk csak a magyar küldöttség kitűnő szereplésére a Buenos Aires-i nyári ifjúsági olimpián, vagy a junior női kézilabda-válogatott világbajnoki győzelmére), mégis úgy érzem, szólni kell az utánpótlássportban rejlő, de részben kihasználatlanul maradt lehetőségekről is. És nem az elpuskázott ziccerekre vagy kihagyott helyzetekre gondolok, hanem a már meglévő tudásbázis kiaknázatlanságára.
A hazai sportszakma és -politika minden erejével azon van, hogy minél jobb szakmai és anyagi feltételeket biztosítson az utánpótláskorú versenyzőknek, a fiatalokkal foglalkozó edzőknek (na meg szülőknek). A rendszer egészen kiskoruktól igyekszik „felépíteni” a gyerekeket a minőségi képzés alapjainak lerakásán és a korosztályos elitképzés kialakításán át egészen a nemzetközi szintű versenyeztetésig. Mégis sokszor azt hallom, hogy amikor a tizenévesek kinőnek az utánpótláskorból, és helyt kell állniuk a felnőttek között, akkor gyakran mintha hirtelen elvágtak volna valamit…
Forrás: sportorvos.hu
De szintén elgondolkodtató az is, hogy a szülők – miután a sportba terelték gyermeküket, és a sikeres versenyzővé válás reményében éveken keresztül áldozatok sorát hozták meg a fiatallal közösen – az érettségi közeledtével úgy gondolják, mégiscsak az lesz a jobb, ha a gyerek a tanulás felé fordul.
Ezek a jelenségek mindennaposak az utánpótlássportban, s jó lenne rájuk hosszú távú megoldást találni. Ami talán nem is lehetetlen.
A pszichológia egyik alaptézise, hogy a probléma megoldása a fel- és elismeréssel kezdődik, s ennek az előfeltétele a probléma kimondása. Nos, mondjuk ki: Magyarországon szinte minden lehetőség adott arra, hogy a szakemberek sikeres felnőtt sportolókat neveljenek az utánpótláskorú gyerekekből. A hangsúly azonban az adott szón van, ami nem jelenti automatikusan a lehetőségek kihasználását. Pedig – az anyagiakon túl – számos eszköz és módszer létezik szinte karnyújtásnyira.
Nagyon sokan állítják és számos fórumon el is hangzik, hogy még mindig kiaknázatlan a hazai utánpótlás-nevelésben a sportpszichológiában felhalmozott tudásanyag és tudásbázis. A tudományág komoly múltra tekint vissza világszerte, s a hazai utánpótlás-nevelésben dolgozó edzők és szülők is mind nagyobb érdeklődéssel fordulnak felé.
De attól tartok, még mindig kevesen.
Pedig ha az ember meghallgat egy-egy szakmai előadást vagy kerekasztal-beszélgetést, nemcsak edzőként, hanem szülőként és pedagógusként is nagyon egyszerű, ám hasznos dolgokat tudhat meg. Kiderül például, hogy a sportolás korai stádiumában semmiképpen nem mindenáron győzni kell megtanítani a gyerekeket („Na, nyertél valami érmet?”), hanem sokkal inkább arra, hogy szimplán szeressék azt, amit csinálnak („Na, jól érezted magad?”). A sporttal való felhagyás oka sok esetben a korai eredménykényszer. Szintén fontos, hogy sportolás közben jó társaságban legyenek a gyerekek, szórakozzanak, új barátokat szerezzenek, új dolgokat tanulhassanak.
A másik problémakör, amelyre a sportpszichológia megoldást is kínál, hogy miképpen lehet a szülő-edző viszonyt normalizálni. A szülők jót akarnak, lelkesek, önfeláldozóak, de néha úgy érzik, a szakmai ügyekben is kompetensek. Ez pedig könnyen feszültséget teremt a „sportháromszögön”, a szülő-gyerek-edző kapcsolatrendszeren belül. (A témáról egyébként nemrégiben jelent meg az Utanpotlassport.hu-t is működtető MediaBook Kiadó gondozásában az öttusázó olimpiai bajnok Mizsér Attila kiváló könyve.)
Mindezen túl a pszichológia tudománya megmutatja és megismerteti az érintettekkel azokat a mentális technikákat, amelyek időbeni elsajátításával le lehet győzni a félelmeket, „fejben ott lehet lenni”, amikor elérkezik a döntő pillanat, vagy amikor már csak alig van hátra néhány méter.
Azt gondolom, sajnos még kevesebben vannak azok, akik hallottak az úgynevezett hosszú távú sportolói felkészítésről, amely figyelembe veszi a serdülőkor előtti, alatti és utáni életkori sajátosságokat (nem csak az élsport, hanem a rekreáció szintjén is). Ez a módszer arra is felhívja a figyelmet, hogy nem szabad sem aluledzeni, sem túledzeni a gyereket; hogy a lányokkal nem lehet ugyanazt az edzésmunkát végeztetni, mint a fiúkkal; hogy ne felnőtteknek szóló edzésprogramot kínáljunk olyanoknak, akik még nem érettek annak az elvégzésére. S ami talán mindennél fontosabb: mindent a megfelelő időben kell elsajátíttatni a gyerekekkel!
Aggasztó továbbá az is, hogy a még nagyobb siker, a magasabb szakmai megbecsülés iránti vágy miatt a legjobb, legfelkészültebb edzőket elszipkázza a felnőtt élsport. Pedig ezekre a képzett szakemberekre az utánpótlás-nevelésben is igen nagy szükség lenne.
Mindent egybevetve azonban kijelenthető: adott a lehetőség, hogy a hazai utánpótlássportban tevékenykedő edzők és szülők éljenek az egyre gyarapodó tudással és eszköztárral, amely az eredményesebb szereplést, a gyerekek boldogabb és sikeresebb sportolását segítheti elő. Az új módszerekkel, tudással és gondolkodásmóddal történő megismerkedés, a metódusok elsajátítása és rendszeres alkalmazása persze időt és áldozatot igényel. Mi több, sok esetben azzal is jár, hogy az érintetteknek ki kell lépnünk a komfortzónájukból.
De higgyük el, gyorsan tudatosul majd bennünk: a gyerekek érdekében megéri megtenni. És ha ezt felismerjük, akkor már könnyedén elviselhetővé válik, mi több büszkeséggel tölt el mindannyiunkat az úgynevezett komfortzónán túli lét.
