A lemorzsolódás lélektana

MIÉRT MORZSOLÓDNAK LE A GYEREKSPORTOLÓK? – tette fel tanulmányában a kérdést Tek Dangi és Peter A. Witt, az amerikai Texas A&M Egyetem két kutatója. Két másik tudós, Jeff Crane és Viviene Temple három kontinensen felvett adatai segítségével kirajzolódtak a fő okok. Mi a helyzet itthon?

Munkatársainktól Három csoportba sorolhatók az okok, amelyek a fiatalokat a sport befejezésére késztetik – állapította meg a bevezetőben említett tanulmány. Az egyik ilyen az intraperszonális ok: unalom, stressz, negatív érzések, kompetenciahiány, a sport élvezetének megszűnése. A másik az interperszonális ok: ide tartozik a szülői nyomás, a sport és az iskola konfliktusa, vagy az, amikor a fiatal sportoló úgy érzi, kimarad a kortársai által rendszeresen átélt szórakozásokból. A harmadik a strukturális ok: sérülések, kiégés, az elegendő játékidő hiánya vagy pénzügyi problémák is állhatnak a lemorzsolódás mögött. Öt sportág szakembereihez fordultunk, hogy képet kapjunk a hazai helyzetről. Nem lehet mindenki jegyzett versenyző

„Az első nagy válaszúthoz viszonylag fiatalon, tizenegy éves kor körül érkeznek a teniszezők. Ezt megelőzően a Play and Stay-rendszer keretei között játékosan, egész napos körmérkőzéses rendszerben mérik össze tudásukat. Tizenkét évesen belépnek a klasszikus versenyrendszerbe, és az első körben elszenvedett vereség után már indulhatnak is haza. Így nemcsak a gyerekeknek, de a szüleiknek is hamar elmegy a kedvük, kivéve a legjobbakat, akik valós versenyhelyzetben akarnak fejlődni. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy a szülők gyors eredményeket akarnak látni, ami igen káros” – magyarázta Kuhárszky Zoltán, a teniszszövetség válogatott edzője. A következő vízválasztó az ifjúsági kor vége, ebben a periódusban sok új élmény tereli el a játékosok figyelmét a versenyzésről. A tizenhét-tizennyolc éves teniszezőknek egyre többet és egyre koncentráltabban kellene dolgozniuk a kiélezett konkurenciaharc miatt, ugyanakkor a jövőjükről is dönteniük kell.

„Ez az a pillanat, amikor sokan nem vállalják a további áldozatokat, s inkább abbahagyják a teniszt. Ez egy általános probléma, ám a teniszben nálunk fejlettebb országokban olyan változatos és sokrétű a versenyrendszer, hogy mindenki talál a saját színvonalának megfelelő viadalokat. Csak a szintek között kell választaniuk, az ütőjüket nem kell végérvényesen szögre akasztaniuk. Az ifjúságiak közül kiöregedett élversenyzőknél is tapasztalható lemorzsolódás, hiszen a felnőttmezőnyhöz még nem elég erősek, s újabb éveket kell fizikálisan és lelkileg túlélniük, valamint finanszírozniuk. Magyarországon ez azért különösen nehéz, mert a fiatalok nem látnak maguk előtt jól kitaposott utat, amelyen érdemes lenne elindulniuk. A cseheket szoktam felhozni példaként, az ő esetükben a fiataloknak vannak hazai példaképeik, akiket követhetnek. Az út ugyanis járható lenne mindenkinek, csak vállalni kell érte a hosszú évek lemondását és kemény munkáját.” A hazai úszósportban nincs probléma a fiatalok létszámával, a korosztályos országos bajnokságokon rendre zsúfolásig megtelnek az uszodák, a tavalyi győri serdülő seregszemlén több mint négyszáz gyerek indult. A nemzetközi viadalokon is sorra jönnek a sikerek.  A kérdés az, mennyire okoz problémát a legmagasabb utánpótlás-korosztályból, az ifjúságiak mezőnyéből a felnőttek közé történő átmenet?

„Természetesen a mi sportágunkban is előfordul, hogy a korosztályos sportban sikeres versenyzőknek nem sikerül betörniük a felnőttmezőnybe, és az élet más területén helyezkednek el – kezdte Petrov Iván, az utánpótlás-válogatott szövetségi kapitánya. – De nem rendszerszintű jelenségről van szó. Addig, amíg több száz úszó áll rajthoz az országos bajnokságokon, nagy problémáink nem lesznek. Az pedig az élet rendje, hogy nem lehet mindenkiből nemzetközileg jegyzett versenyző. Meg aztán nehéz is meghatározni, hogy az úszásban melyik az a kor, amely vízválasztó lehet. Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnokként már huszonkét évesen abbahagyta a pályafutását, míg Güttler Károly már felnőttkorú volt, amikor betört a nemzetközi elitbe.”   Választóvonal az érettségi

Szabados István, a röplabdaszövetség utánpótlás-szakágvezetője szerint a sportágban két életkori szakaszban magasabb a lemorzsolódás kockázata: a nyolcadikos és a kilencedikes évfolyamváltáskor, valamint az érettségi után. „Az első ilyen krízispont az iskolaváltáshoz köthető, ilyenkor nagyobb valószínűséggel veszíthetünk el gyerekeket. Nagyjából tizennégy éves korig az a legfőbb cél, hogy megszerettessük a gyerekekkel a röplabdát, ezért mindenki nagyjából egyenlő játéklehetőséget kap a mérkőzéseken. A serdülőkorba lépve azonban egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk a versenyeztetésre, így azok, akik nem éreznek magukban elég tehetséget a folytatáshoz, inkább a tanulás felé fordulnak.”

Lemorzsolódás szempontjából kritikus időszak lehet a juniorkorosztály és felnőttkor közti váltás is: a felnőttcsapatokban elegendő lehetőséghez nem jutó juniorkorú röplabdázók az érettségit követően inkább a továbbtanulást választják. Sokan az egyetemi, a városi vagy a megyei csapatban, alacsonyabb szinten folytatják. Felvetődik a kérdés, mit lehet tenni a lemorzsolódás ellen. „Az edzők szerepe meglehetősen korlátozott: ha egy gyerek vagy serdülő úgy dönt, hogy nem akar tovább röplabdázni, nem tudjuk, és nem is akarjuk ebben megakadályozni. Az edzőknek törekedniük kell arra, hogy a tehetségeket meggyőzzék, érdemes tovább csinálniuk a röplabdát. És akkor őket nem veszítjük el.” Szintén az érettségi vízválasztó szerepét hangsúlyozta a fiú U18-as kosárlabda-válogatott és a kecskemét férfi felnőttcsapat vezetőedzője, Forray Gábor. Ebben az időszakban rengeteg fiatal játékos mellőzi az edzéseket önszántából vagy szülői nyomásra.

„Szerint ragyogóan össze lehet egyeztetni a tanulást és az edzést. Edzőként mindig tiszteletben tartottam, ha valaki azért kér felmentést, hogy tanuljon, és természetesen el is engedtem. Nem tartom megoldásnak, ha valaki a tehetségét eltékozolja azzal, hogy abbahagyja a sportot. Hozzá kell tenni, hogy a válogatottban ez szinte soha nem volt gond, leginkább a klubokban okoz nehézségeket.” Arra is rávilágít, hogy a továbbtanulás miatt a kisebb településekről nagyobb városokba költöző fiatalok a legtöbbször végleg lemondanak az élsportról szőtt álmaikról. „A sportot nagymértékben támogató világban élünk, így számos olyan lehetőség van, amely megelőzi azt, hogy valaki végleg feladja. Lehet levelezőn tanulni vagy egyéni tanrendet kérni, de számos más segítséget is igénybe lehet venni.” Külföldön pénzt keresni

Forray szerint a lemorzsolódás szempontjából másik meghatározó időszak a kiöregedés az utánpótláskorból. „Mivel az esetek többségében a mi fiataljaink tizenkilenc-húszéves korban még fizikálisan és taktikailag nincsenek a megfelelő szinten, nehéz rendszeres játéklehetőséget biztosítani számukra az NB I-ben. Ezt kevesen viselik türelemmel, a szülők is sokszor buzdítják őket, hogy hagyjanak fel a sporttal. Pedig higgyék el, minden edző legnagyobb álma, hogy a helyi fiatalokat szerepeltesse. De ez egy nagyon összetett, hosszasan kifejtendő téma…” A felnőttkorba lépő vívók között jelentős a „pályaelhagyók” száma – mondja Somlai Béla mesteredző, a szövetség szakmai alelnöke. A Vasasban negyvenkét éve kardtrénerként dolgozó – a londoni olimpián Szilágyi Áront aranyéremhez segítő – szakember úgy véli, ebben a sportágban nem egyszerű perspektívát nyújtani azoknak a fiataloknak, akik nem érik el a nemzetközi szintet, nem szerepelnek a válogatottban.

„Rendkívül szűk az itthoni felnőttmezőny, miután csupán négy hazai versenyt rendeznek, miközben a legjobbak világkupaprogramja zsúfolt, vagyis ez a szám nem is nőhet. Így az utánpótláskorból kilépve sokan nem látják értelmét a folytatásnak. Ráadásul – mint minden más sportágban – az érettségi után nagy dilemma elé kerülnek a tizenévesek, akiknek mérlegelniük kell, megéri-e a korábbihoz hasonló mennyiségű időt szánniuk a sportolásra. Az úgynevezett átmeneti, U23-as korosztály bevezetése nem volt rossz ötlet, de a problémát nem oldja meg, mert a korosztálynak kevés az eseménye, és jobbára azok is súlytalanok.” Somlai szerint további ok, hogy a sportág sajátosságaiból fakadóan az egyébként továbbra is a legsikeresebb „magyar” ágazatok egyikeként jegyzett vívásban nincs mód külföldi csapatokban pénzt keresni (mint az egyéni sportágak közül például asztaliteniszben, birkózásban vagy sportlövészetben), és ez is hozzájárul ahhoz, hogy a felnőttkorba lépve sokan döntenek a befejezés mellett.