Civilben a pályán: Jónyer István szerint hiányzik a fanatizmus a magyar asztaliteniszből

Sorozatunkban olyan korábbi klasszis sportolók mondják el véleményüket a hazai sportági utánpótlásról, akik manapság semmilyen vagy csekély szerepet töltenek be annak alakításában. Eheti vendégünk a négyszeres világbajnok asztaliteniszező, Jónyer István.

Jónyer István először 1971-ben került a világ tetejére: a nagojai vébén ünnepelhetett aranyérmet párosban Klampár Tiborral. Négy évvel később Kalkuttában egyesben és párosban egyaránt a trónra ült (utóbbiban Gergely Gáborral), végül 1979-ben, Phenjanban csapatban – Gergellyel és Klampárral – is „megkoronáztatott”. Az 1983-as, tokiói világbajnokságon bronzérem került a nyakukba. A magyar férfi pingpongosok azóta a háttérbe szorultak: 36 éve nem nyertek érmet a világbajnokságokon.

„Minden megváltozott idehaza, mélyponton vagyunk. Hiányzik a fanatizmus a játékosokból. Régen hat-hét órát edzettünk naponta a céljaink elérése érdekében. Emlékszem, Tatán még éjjel is lementünk, és hatalmas poénokat játszottunk. Manapság jó, ha másfél órát lent vannak a teremben a sportolók. Persze, ez nem csak az ő hibájuk: nincsenek jó edzők. A szövetségi kapitányunk, Berczik Zoltán kiváló mestereket nevelt, csakhogy mindahányan külföldre mentek, és azzal űr támadt a szakmában” – vélekedik az eredménytelenség okairól Jónyer. A négyszeres világbajnok legenda sokáig edzőnek készült. Ha kikapott valamelyik nemzetközi versenyen, felült a lelátó legfelső sorába, onnan lesett nyolc-tíz asztalt, mindent megfigyelt, jegyzetelt. A kapitány sokszor a véleményét is kikérte, és úgy volt, ha befejezi a versenyzést, akkor együtt dolgoznak. Csakhogy az élete másképp alakult: „Nyolc évet Ausztriában, a TTC Stockerau csapatában játszottam a pályafutásom végén. Az akkori elnök kérte, hogy maradjak edzőnek, ugyanazt a pénzt megkapom, mint pingpongosként, ez ugyanakkor nem így lett. Hazatértem, Berczikkel nem tudtuk összeegyeztetni, melyikünk mikor tart edzéseket, így ez a lehetőség is elillant. Később kineveztek a felnőttválogatott szövetségi kapitányának, a döntéseimet azonban rendre felülírták, és ezt nem viseltem el. Ezután végleg felhagytam a trénerkedéssel.” Jónyer szerint a jó edzőnek a versenyzők minden mozzanatát elemeznie kell – s közben instruálni is szükséges a tanítványokat: „Berczik reggelente ötkor kelt azért, hogy hétre készen legyen az aznapi edzésterv. A jegyzeteibe állandóan belelestem, mindent leírt: percre pontosan, ki kivel edz, mit kell gyakorolnia, egyszerűen poénra tudott mindent. Manapság olyan tréningvázlatokat látok, amelyek még reggeli tornának is csak jóindulattal nevezhetők. A mestereknek mindig ott kellene lenniük a játékosok mellett, szinte az összes ütésüket véleményezniük kellene. Szükség van a folyamatos kapcsolatra, hiszen nagyon könnyen rögzülhet egy-egy rosszabb mozdulat, amely hosszú távon nem vezet sok jóhoz.” Időközben persze a versenyhelyzet is nagyon megváltozott Magyarországon: „Régen még a százhuszonnyolcas táblára jutásért is játszani kellett az országos bajnokságon, ehhez képest most örülnek, ha harminc induló van. Talán emiatt sem élvezem már annyira a mérkőzéseket itthon; másfél éve nem járok meccset nézni. Napjainkban már csak bemutatóórákat vállalok Klampár Tiborral és Gergely Gáborral, ezeket viszont még most is nagyon élvezem.” Jónyer amondó, hogy vannak tehetséges asztaliteniszezőink, akik tizenöt-tizenhat évek korukig még igazán ütőképesek a nemzetközi porondon: „Említhetném András Csabát, Szántosi Dávidot, Tölgyes Dorottyát, Cseri Ádámot, Huzsvár Eriket vagy Kizakisz Nikolaoszt – mindannyian sokra vihetnék. A probléma az, hogy nincs meg a fanatizmus, és ez adott kor után már visszaköszön. Hiányoznak azok az emberek, akik megfelelő módon tudnának motiválni, s arra késztetnék őket, hogy szívüket, lelküket beletegyék a játékba minden egyes nap. Óriási szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy újra felkerüljünk az asztalitenisz világtérképére!” További korosztályos hírek ASZTALITENISZBEN a sportági aloldalunkon.