Játszani, játszani, játszani – az a sikeres tenisz titka Machán Róbert szerint

Sorozatunkban olyan korábbi klasszisok mondják el véleményüket a hazai sportági utánpótlásról, akik manapság semmilyen vagy csak csekély szerepet töltenek be annak alakításában. Ezúttal a tizennyolcszoros magyar bajnok, háromszoros Európa-bajnoki ezüstérmes, tizenegyszeres veterán világbajnok, csapatban kétszeres Király-kupa-döntős Machán Róberttel, a magyar Fed-kupa-, illetve Davis-kupa-válogatott korábbi kapitányával beszélgettünk.

Kilenc és fél éves kora óta, vagyis több mint hatvan esztendeje forog Machán Róbert élete a teniszlabda körül. A 2019-es volt az első olyan éve, hogy nem játszott tétmérkőzést. Tavaly, vagyis a hetvenet éppen betöltve, még a németországi szeniorok között csillogtatta legendás nyesett fonákját. Amikor kisrác korában, a Feneketlen-tó melletti „szocialista” egyesületben először fogott kezébe ütőt, még egészen más világ volt, s szerinte ebből a másságból is fakadnak a sportág utánpótlásának jelenlegi problémái.  „Lehet, hogy nem volt drága ütőnk, márkás felszerelésünk, hiszen senkinek sem volt, bizonyos értelemben mégis kedvezőbb helyzetben érezhettük magunkat, mint kései utódaink – hasonlítja össze a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek hazai teniszéletét a maival Machán Róbert, az egyéni férfi világranglista egykori 102. helyezettje, Baranyi Szabolcs, Szőke Péter, Taróczy Balázs legendás párostársa. – Nekünk megvolt az, ami szerintem a legfontosabb a teniszben: szinte végtelen időt tölthettünk a pályán. Az állami vállalatok támogatásának köszönhetően a gyerekek ingyen játszhattak, az edzők pedig kizárólag az utánpótlással foglalkoztak az iskola után, vagy a szünetekben. Az ő fejlődésük mindennél fontosabb volt. Manapság, tisztelet a kivételének, nem igazi klubokban folyik az oktatás, hanem olyan tenisztelepeken, amelyeket vállalkozók üzemeltetnek, s emiatt nyereséget kell termelniük. Ez pedig szöges ellentétben áll a sportág érdekeivel.”

A német Bundesligában nemcsak játékosként, de edzőként is hosszú éveket eltöltött szakember a Fed-kupa-együttes, valamint a Davis-kupa-válogatott irányítását követően, 1997 és 2000 között a szövetség szakmai igazgatójaként is dolgozott. Ennek köszönhetően személyesen is volt rálátása a rendszerváltás utáni viszonyokra. Machán Róbert ennek kapcsán az utánpótlásbázis méretében tapasztalható kedvezőtlen változásokat szemlélteti saját példájával: „Az én időmben a tenisz a nem támogatott, de a megtűrt sportágak közé tartozott, ellentétben a golffal és vitorlázással, amelyet szabályosan tiltottak. Ennek ellenére akár százhuszonnyolcas táblát is fel lehetett állítani a Budapest-bajnokság valamennyi korosztályában. A kétezres évektől örülhetünk, ha a tizenhatos tábla megtelik versenyző gyerekekkel. A szülők nem tudják megfizetni a pályát, az edzőt, a felszerelést, később pedig az elkerülhetetlen utazásokat. Így borul fel a kiválasztódás természetes folyamata, az ügyesség helyett a családi kassza bőségétől függ a sportágba kerülés lehetősége.”  Ezzel a megállapítással pedig újabb fontos kérdéshez jutottunk. Miért érvényesülnek a felnőttek között oly nehezen a juniormezőnyben még nemzetközileg is eredményes magyar fiatalok? Machán Róbert szerint külföldön a versenyzőket elsősorban a felnőtt karrierre készítik fel, a korosztályos eredményesség vagy eredménytelenség sokkal kisebb súllyal esik latba, mint hazánkban. A képzés egyik fontos részét a pontjátékok alkotják, a sorozatmeccsekhez való szoktatás ugyanolyan fontos, mint a jó erőnlét vagy a csiszolt technika. A különböző helyzetekben hozandó jó döntéseket a győzelemre törekvő ellenféllel szemben lehet csak eredményesen gyakorolni. Nem elhanyagolva a népes, éles versenyhelyzetet teremtő, ösztönző közeget. A hazai utánpótlásbázis nagysága, vagyis inkább kisebb mivolta, tehát ebben a kérdésben is érezteti kedvezőtlen hatását.  „Ha itthon olyan kiélezett versengés lenne a gyermektornákon, mint mondjuk Németországban, Spanyolországban, vagy akár Csehországban, akkor a hazai korosztályos legjobbak is könnyebben találnák meg helyüket később a nemzetközi élvonal kegyetlen darálójában. Másod- és harmadvonal híján juniorjátékosaink korosztályos eredményeit nem tervszerű és erős utánpótlás-nevelés „termékének”, sokkal inkább egyéni sikersztoriknak lehet elkönyvelni – összegez Machán , miközben azt is hangsúlyozza, a győzelmet tanulni kell. S ahogy a vonalon mesterien megpattanó labda nem a véletlen műve, az sem szerencse kérdése, hogy a férfi-világranglista élén évek óta ugyanazok a játékosok állnak. Azok, akik a szoros meccseket is biztos kézzel nyerik. Egyiket a másik után. − Több millió férfiteniszező játszik valamilyen szinten a világban. Közülük ezer-ezerötszáz sorolható a tudása alapján a jók közé. De csak tíz-tizenöt, aki igazán nyerni tud! Ez egyrészt az emberi karakter függvénye, másrészt viszont gyakorlás kérdése. Akkor tudom a mérkőzéseken biztosan értékesíteni a pontokat, ha az edzőmeccseken mindent begyakoroltam. Gyerekként nyaranta már reggel kilenckor lent voltam a klubban, s csak ebédidőben kerültem haza. Mindenki játszott mindenkivel, ahogy volt egy szabad pálya, már ugrottunk is. Az edzők csak a technika csiszolásával foglalkoztak, a meccselést megoldottuk magunk. Hosszú éveket játszottam, majd edzősködtem Németországban, ahol igazi egyesületek működnek, amelyekben nem a vállalkozók szava dönt, hanem a tagságé. A cél éppen ezért a nyereség helyett a rentabilitás és a sportág kiszolgálása. A nyolcszáz-ezer fős aktív bázisból pedig előbb nő ki újabb Federer vagy Nadal, mint az egyéni órákkal, magányosan, apró profiként nevelkedő egykékből.” További korosztályos hírek TENISZBEN a sportági aloldalunkon.