Ha megnőnek, belerúgnak – a lábtoll-labdázók viszik Újszász hírnevét

Bár a magyar sport – benne az utánpótlás – létesítményhelyzete sokat javult az utóbbi időben, a jövő ígéretei nem mindenütt készülhetnek pompázó pályákon és csillogó csarnokokban. A mi kis falunk elnevezésű sorozatunkban kistelepülések olyan nevelőműhelyeit mutatjuk be, amelyek sikert sikerre halmoznak, vagy éppen csak körülményeikhez képest érnek el elismerésre méltó eredményeket. E heti főszereplőink az újszászi lábtoll-labdázók.

„Egy jó lábtoll-labdázó úgy küzd, mint egy tekvondós, olyan technikás, mint egy jó labdarúgó, olyan csapatjátékos, mint egy röplabdázó és mindezt egy tollaslabda méretű pályán ötvözi és valósítja meg” – vallja Fehér János, az Újszászi VVSE szakosztályának vezetője.

Repüljünk vissza háromezer évet, szálljunk el Kínába és képzeljünk el unatkozó gyerekeket. Gondoltak egyet, kihúzták a körülöttük kapirgáló kakas farktollát, amit egy fadarabba dugtak, ráerősítették, majd az így elkészült játékszerrel abban versenyeztek, ki tudja a legtovább levegőben tartani azt. Később a játékot a hadsereg is átvette és reflexjavító gyakorlatként alkalmazta. Virágkorát a Ming dinasztia idején élte, amikor is a császári udvar legnépszerűbb játékává nőtte ki magát – legalábbis a mondák szerint. Az viszont nem mese, hogy Kínában a mai napig az utcán lábtoll-labdáznak a fiatalok és idősebbek egyaránt, mutatva, a sportág népszerűsége máig töretlen maradt Ázsiában. Így nem meglepő, hogy ha világversenyre kerül sor, a legelőkelőbb helyeken elsősorban ázsiai országok végeznek. Európai csapat nagyon ritkán férkőzik a dobogó közelébe, és ha mégis sikerül, az hatalmas bravúrnak számít. Magyarországnak sikerült. Ha hazánkban valahol látni lehet sportpályán vagy buszmegállókban lábtoll-labdával dekázó gyerekeket, az Újszász. A Szolnok melletti, körülbelül hatezer főt számláló kisváros szakosztályának száz-százhúsz játékosa van, nyolcvan százalékuk utánpótláskorú. Hogy pont Újszász lett a sportág hazai fellegvára, az Fehér Jánosnak köszönhető.

„Újszászon 1992. október 23-án adták át a sportcsarnokot. Én lettem a vezetője, teljesen üresen kaptam. A mindenféle sportszer beszerzése közben először olvastam a lábtoll-labdáról. Rendeltem tizenkét darab labdát. Akkor még háló sem volt, magasugróléc fölött kezdtük rugdosni. A gyerekek nagyon ügyesek és lelkesek voltak. Szereztem videófelvételt arról, hogyan csinálják ezt a kínaiak, az alapján indultunk el. Egy évvel később jött egy felhívás, hogy májusban megrendezik az ország első versenyét a sportágban. Hát elkezdtem edzéseket is tartani. Korábban az atlétikában és a tollasban is benne voltam, a duatlonosokat és triatlonosokat is vezettem. A bizalom tehát megvolt felém a gyerekek és szülők részéről is. A Csillebércen rendezett első versenyt a két csapatomból az egyik megnyerte. A siker továbblendített minket. Megismerkedtem a német Peter von Rüdennel, aki Európába hozta a sportágat. Az újszászi csapat 1994-ben már a német bajnokságon lett harmadik, 1995-ben Kínában szerepelt. Abban az évben öt egyesület megalapította a magyar szövetséget Újszászon.” Azóta pedig jóformán minden megy magától. Ebben az évben jubilál a lábtoll-labda-szakosztály: az országos bajnokságot és a Hungarian Opent is 25. alkalommal rendezik meg. Az újszászi sportolók ezeken a viadalokon messze a legsikeresebbek, és ők adják a magyar válogatott gerincét is. A nemzeti együttes Európa egyik legjobb csapatának számít, a tavalyi franciaországi világbajnokságon is bizonyított. Ha csak az utánpótláskorúakat nézzük, a női válogatott az újszászi ifi Vachal Krisztinával és a junior Farkas Lillával soraiban bronzérmet szerzett. Az idén már másodjára az év női játékosának választott Vachal az egész világverseny legfiatalabbjaként egyéniben ötödik, vegyes párosban és női párosban negyedik lett. S hogy ő miként kötött ki a csarnokban?

„Az általános iskola mellett van a tornacsarnok, ott ismerkedtem meg a sportággal, és már az első alkalommal annyira megtetszett, hogy nem akartam hazamenni. A suliban a szünetekben is folyamatosan ment a folyosón gyakorlás. Azóta nagyon szép sikereket értem el és örömmel látom, mennyi gyerek kezdi el űzni a sportágat a környezetemben. A tornacsarnokba én akkor szoktam menni, amikor a picik befejezik az edzést. Ilyenkor elcsöndesülnek, néznek, elkezdenek óvatosan kérdezgetni, hogy mióta csinálom, milyen lesz az én edzésem – nagyon aranyosak. Aki Újszászon nem tudja mi az a lábtoll-labda, még nem élt itt eleget. De szerintem mindenki tudja.” A településen Rajka Attila vezetésével jelenleg negyvenfős, 8–12 év közötti gyerekekből álló előkészítő csoport biztosítja az utánpótlást. A szövetség ügyvezető elnöki posztját is betöltő Fehér János szerint a lábtoll-labda változatos formában nyújt sportolási lehetőséget, közösségi és sikerélményt a fiataloknak, nem mellesleg messze viszi Újszász hírnevét. A helyi fiatalok ügyességéről és kitartásáról pedig csak annyit: Farkas Lillának egy felmérőn ötszázat kellett dekáznia, de gondolt egyet és másfél óráig tartotta levegőben a játékszert, 7442-nél hagyta abba. Egyéb korosztályos hírek LÁBTOLL-LABDÁBAN a sportági aloldalunkon.