Cselgáncs: Pánczél Gábor tart a lemorzsolódás mértékének megnövekedésétől

„Bele sem merek gondolni, mekkora veszteséget jelenthet a sportágnak, ha beigazolódnak a félelmeim” − fejti ki a lemorzsolódás mértékének megnövekedésével kapcsolatos aggodalmait a felnőtt férfi cselgáncsválogatott szövetségi kapitánya, Pánczél Gábor.

A koronavírus-járvány miatt közel két hónapja nem edzhetnek a megszokott módon a sportolók, így a cselgáncsozók sem. Pánczél Gábor, a felnőtt férfiválogatott szövetségi kapitánya, egyben az MTK Budapest cselgáncsszakosztályának vezetőedzője kifejtette, a mestereknek milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük a kialakult helyzet miatt:

„Mindenki csak a saját tapasztalatáról tud mesélni, hiszen az összes edző másképp próbálta megoldani a problémákat. Ami engem illet: többféle edzésprogramot írtam. Eszközzel vagy anélkül, szobában vagy szabadtéren hajthattak végre gyakorlatokat a versenyzők, akik eldönthették, ezek közül, melyik héten, mit szeretnének csinálni. Tanítványaink általában félszavakból megértenek minket, ez megváltozott, nem tudták automatikusan azt csinálni, amit mutatunk nekik; mindenki számára érthetően kellett tehát közölnünk a követendő tervet. Ügyelnünk kellett az ízületeik teherbírására is: a programot aszerint állítottuk össze, hogy minden tesztrészt ugyanolyan szinten mozgassunk át. Mi, edzők ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy tréning közben folyamatosan, minden mozdulatot ellenőrzünk, korrigálunk, ezúttal erre sem volt lehetőség.” Május 4-étől, hétfőtől léptek hatályba a sportrendezvényekkel és edzésekkel kapcsolatos intézkedések: a kormányrendelet értelmében sportrendezvény nézők nélkül, zárt körülmények között Magyarország egész területén megtartható, illetve megengedett a sportegyesületek által szervezett, valamint az amatőr sport, a szabadidős sport és a tömegsport célú edzésen való részvétel. A dzsúdósoknak mindazonáltal egyelőre nem ajánlott küzdeniük: „Elkezdtük a szabadtéri mozgást. A karanténidőszakban kiadtuk a dzsudokáknak, hogy heti kétszer kell tíz kilométert futniuk; világos, hogy ezt nem hajtották végre, hiszen ennél rövidebb távot teljesítettünk (nagyobb intenzitással), és ezt többen nem bírták. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg ifjú súlya akár egy súlycsoporttal is felugrott. A fiatal, növésben lévő sportolóknak emiatt másképpen kell kapniuk a terhelést, mivel a testük megváltozott módon fogadja be azt. Egyszóval: sérülésveszélyes. Egyelőre nincs támogatva a test test elleni küzdelem, szóval erre várnunk kell. Bízom benne, hogy mihamarabb feloldódnak a korlátozások.” Március elejétől a komplett hazai és nemzetközi naptár − határozatlan ideig − fel lett függesztve. Ezt azt jelenti, hogy a dzsúdósoknak fogalmuk sincs arról, melyik lesz a következő erőpróba, amelyen bizonyíthatnak. A mesteredző szerint ez egész egyszerűen kioltotta belőlük az élsporthoz szükséges tüzet: „Meggyőződésem, hogy a versenyzők csupán a töredékét csinálták meg annak, mint amit csinálhattak volna. Ők is emberek: akkor tudnak megfelelni az ilyen szintű kihívásoknak, ha felügyelve vannak. Lássuk be, az edzések nem esnek jól, mi pedig nem mazochistának születünk. Ebben közrejátszik a motiváció elvesztése is. Vannak olyan korosztályok (például az ifjúsági), amelyeknek a világversenyei nyáron lettek volna esedékesek. Sokukban az tartotta a lelket, hogy válogatottként részt vehetnek mondjuk az Európa-bajnokságon. Az ifiknek ahhoz kell sikerélmény, hogy nagy elánnal lépjenek át a juniormezőnybe. Ezek a sportolók utolsó évesként le szerettek volna tenni valamit az asztalra, a helyzetük pedig továbbra is kilátástalan.” A mester az imént említettek miatt is tart a lemorzsolódás mértékének megnövekedésétől: „Tényleg csak a legelhivatottabbak maradnak meg. Sokak élete teljesen megváltozott: kerülhettek olyan társaságba, amelyben nem kell napi kétszer megizzadni azért, hogy jól érezzék magukat, eredményesek legyenek. Rájöhettek, hogy nem a sport a legfontosabb az életükben − főleg azok, akik még a hazai porondon sem értek el kiemelkedő sikert. A legkisebb korosztály még veszélyeztetettebb ebben a tekintetben; tegyük fel, hogy kimarad ez egész nyár, ily módon ők fél évet kihagynának − könnyen elfelejthetik, hogy dzsúdóztak. Reális forgatókönyv az is, hogy a szülők − a járványtól tartva − nem engedik vissza őket a tatamira, mert most »biztonságosabb« a szabadtéren sportolni. Bele sem merek gondolni, mekkora veszteséget jelenthet a sportágnak, ha beigazolódnak a félelmeim.” További korosztályos hírek CSELGÁNCSBAN a sportági aloldalunkon.