Mennyire igazolódtak be a fiatalok lemorzsolódásával kapcsolatos félelmek?

Az újraindulás után öt sportágban tettük fel a kérdést, amely talán még sosem bírt ennyi mögöttes tartalommal, mint a koronavírus-járvány miatti kényszerszünetet követő napokban: megvagytok?

A járványügyi helyzet eddig soha nem látott megpróbáltatások elé állította a sportvezetőket, sportolókat, edzőket és szülőket egyaránt. Az utánpótlás-nevelő bázisok egyik legnagyobb félelme a fiatalok elveszítése volt az elmúlt hónapokban. Az újraindulást követően azonban úgy tűnik, a lemorzsolódással vívott háborút a klubok nyerték. Összeállításunkban öt sportág vezetőjétől érdeklődtünk: mennyire volt sikeres a névsorolvasás az első tréningeken?

ELÉG VOLT OTTHON Egy héttel az után, hogy a május negyedikén hatályba lépett kormányrendelet engedélyezte az edzések és a sportrendezvények megtartását, a legtöbb atlétikai egyesület élt a lehetőséggel, és megnyitotta kapuit az összes korosztály előtt. „A gyerekek nyolcvanöt-kilencven százaléka visszatért a pályákra – mondja Kovács Zoltán, a szövetség utánpótlás-referense. – Ahogy bejelentették a további enyhítéseket, több klub a toborzást is célba véve hirdette meg táborát július közepére. Attól tartottunk, hogy a tizenegy és tizenhárom év közötti gyerekek körében jelentős lesz a lemorzsolódás, de ez nem következett be. Főként azok az utánpótláskorúak tűntek csak el, akik korábban is rendszertelenebbül jártak edzésekre. A tapasztalatom az, hogy a szülők nyugodt szívvel és gond nélkül engedték vissza a gyerekeket. Viccesen azt is mondhatnám: úgy tűnik, eleget látták őket az elmúlt hetekben. A felnőttek bizalommal fordultak az edzőkhöz, és ebben a klubok kommunikációja is sokat segített: sikeresen tudatosították mindenkiben, hogy maximálisan betartják a szabályokat.” TÖBBEN A HAJÓBAN Noha a kajak-kenu utánpótlás-válogatott szövetségi kapitánya, Makrai Csaba közvetlen kapcsolatban nem állt a sportolókkal a kényszerpihenő idején, igyekezett tájékozott maradni az állapotukat illetően.

„Amikor kihirdették a veszélyhelyzetet, mi éppen Sevillában voltunk, ráadásul az ifik és a serdülők többsége is külföldön, főleg Horvátországban táborozott. Vagyis jó állapotban, motiváltan kényszerültek olyan élethelyzetbe, amilyennel eddig senki nem találkozott. A fővárosi klubok mindegyike bezárt, egyéni képzések viszont zajlottak: alternatív helyszíneken, az edzői utasításokat követve, egymagukban dolgoztak a fiatalok.” A KSI népszigeti vízitelepén némileg meglepő adatra hívta fel a figyelmet a klub legendás utánpótlásedzője, Agócs Mihály: egyetlen versenyzőjük sem hagyott fel a sporttal, miközben négy új gyerek érkezett. „Ez nem csak a KSI-ben figyelhető meg: országszerte több fiatal dönt a kajakozás, kenuzás mellett – folytatja a kapitány. – Jobb helyzetben vagyunk, mint azok a sportágak, amelyeket csak teremben lehet űzni, vagy sok bennük a kontakt.” HA NINCS TŰZ, BAJ VAN

Miután a kosárlabda-szövetség minden versenyrendszerét befejezettnek nyilvánította, az utánpótláskorúak országos nyolcas döntőit sem rendezték meg az idén. Pedig a fiatalok is egész évben arra készültek, hogy a végjátékban bizonyíthassanak, érmet, bajnoki címet szerezzenek. Az álmok azonban szertefoszlottak. „Rossz úton jár, aki azon rágódik, hogy befejezetlen maradt egy évad a karrierjében – véli Szalay Ferenc, a szövetség elnöke. – Ha emiatt eltűnt a tűz, akkor nagy baj van.  Szerintem minimális alkalmazkodóképesség szükséges annak belátásához, hogy az egészség most jóval fontosabb a sportnál. Úgy hiszem, ezt a többség megértette. A környezetemben legalábbis ezt tapasztalom; a fiatalok alig várják, hogy visszamehessenek a pályára. Mindig csodálkozom a gyerekek elveszítésével kapcsolatos aggodalmakon. Szerintem ők újra mozogni szeretnének, kiszabadulni a zárt térből, ott akarnak lenni, ahol a labda gurul. Kizártnak tartom, hogy a folytatásban kevesebb utánpótláskorú döntene a mozgás mellett.”  SOK AZ ÁLDOZAT Petrov Iván, az utánpótlás úszóválogatott szövetségi kapitánya nem látja túl rózsásnak a helyzetet. Azt mondja, a sportági sajátosságok miatt az úszók nehezebb helyzetben vannak, mint a többiek.

„Az úszáshoz olyan szintű áldozatra van szükség edzőtől, versenyzőtől és szülőtől is, amit más munkakultúrájú sportágak képviselői talán fel sem fognak. Már nagyon fiatalon sok-sok órát edzéssel töltenek a versenyzők, ezért hatalmas gond, ha egy úszó nem tud úszni. Márpedig a járvány alatt jó néhány hét medencés edzések nélkül telt. Ráadásul a gyerekek megszokják, hogy létezik kényelmesebb életvitel is, amelyből nehéz lesz újra visszarázódni. És még az is előfordulhat, hogy nem látjuk őket többé az uszodákban.” Mindennek a tetejébe: hiába kezdődnek el fokozatosan az edzések, verseny a következő hónapokban még biztosan nem lesz. „Nagyon sok fiatal készült úgy, hogy ez az utolsó olyan éve, amikor még biztosan feltesz mindent a sportra, és elképzelhető, hogy akad közöttük olyan, aki számára éppen most jött volna el az áttörés ideje. Csakhogy ebben a helyzetben akár a szülők fejében is megfordulhat: valóban érdemes ekkora áldozatokat hozni?” EZ CSAK TERMÉSZETES

A sportlövők szövetségének főtitkára, Sinka László arról tájékoztat, hogy egyelőre nincsenek konkrét adataik a létszámokról, drasztikus csökkenésről azonban semmiféle információ nem érkezett hozzájuk. „Mindenkinek hiányzott már az edzéslehetőség, és az egyesületek, valamint a megyei szövetségek visszajelzései alapján mondhatom, újra zajlik az élet. Minden edzőnek és vezetőnek az volt a legfontosabb feladata ebben az időszakban, hogy figyelemmel kövesse a tanítványai. Miután senkinek nem volt semmilyen gyakorlata a helyzet kezelésében, az emberi tényező vált az elsődlegessé. A gyerekeknek különösen nagy szükségük volt arra, hogy a család mellett a külvilággal is tarthassák a kapcsolatot. A lemorzsolódás természetes dolog. Mindig benne van a pakliban, hogy néhányan nem bírják azt a fegyelmezett menetrendet, ami a sportlövészetben kötelező és alapvető. Úgy gondolom, ebben az összefüggésben a járványhelyzetnek nincs is köze a jelenséghez.”