Ökölvívás: Erdei Zsolt újra kézbe vette a Madárfészek Akadémia irányítását

Második otthonában látogattuk meg az amatőr és profi világbajnok ökölvívót, Erdei Zsoltot, aki nemrégiben visszatért a Madárfészek Akadémia-UTE felkészítő stábjának élére, hogy a tőle megszokott elhivatottsággal terelgesse a szakmai munkát az eredményes irányba.

Nem várt csend fogad, amikor belépek az újpesti Kellner Ferenc Sportközpont ajtaján. Nincs edzés? – vetődik fel a gondolat, majd a jobbra eső terembe kukkantva észreveszem, hogy húsz-huszonöt fiatal tornasorban állva húzza ki magát a némaságban. Közelebb osonva, ismerős hangra leszek figyelmes. A Madárfészek Ökölvívó-Akadémia-UTE ígéreteinek maga a névadó, Erdei Zsolt, „Madár” tart tréning előtti eligazítást. A tinédzserek nagy odafigyeléssel hallgatják a klasszis nyugalmat árasztó szavait, majd hirtelen éles sípszó jelzi, hogy kezdődhet a meló.

A terem mozgásba lendül, és máris a teniszlabdák pattogásától, az ugrókötelek csattogásától visszhangzik a csarnok. A zsivajban Madár is „arculatot” vált, és élcelődő felkiáltásokkal, erőteljes, csipkelődő odaszólásokkal csiholja a tüzet a tanítványaiban. Két dolog jut eszembe a teljes átéléssel gyakorló csoport láttán: az egyik, hogy most biztosan nem szeretnék kötekedni; a másik, hogy a műhelyben a közelgő Húsvét tudatában sem bánnak úgy a srácokkal, mint a hímestojásokkal. „Ez kemény sport! – szögezi le széles mosollyal az arcán Erdei, amikor már maga is megizzadva lép oda a látogatóhoz. – A következetesség nálunk is fontos, és bár mindenki tudja, hogy az én szívem lágy, a teremben bekeményítek. Hozzánk, edzőkhöz, mindenféle problémával fordulhatnak, hiszen mi a tanítványokért vagyunk. Csiszolatlan gyémántokat akarunk megmunkálni, és szívvel-lélekkel tesszük. De az kevés, ha csak én akarom. Akiben megvan az indíttatás a fejlődésre, abban igyekszem táplálni a tüzet. Ráadásul az ökölvívásnak hatalmas a szociális szerepe. Behozzuk és benntartjuk azokat a srácokat, akik egyébként az utcán csellengenének, és másfajta nevelést adunk nekik, mint otthon kapnak. Látják, hogy itt nem babra megy a játék. Ha valaki hibázik, megkapja a pofonjait. Tiszteletet, alázatot és szorgalmat próbálunk tanítani nekik, és örömmel látom, hogy azokból, akik mindebben partnerek, ember válik.” A 2014-ben alapított Madárfészek Akadémia a múlt év végén az UTE szakosztályával kötött együttműködési megállapodást, a szakmai munka irányítását pedig már nagyjából négy hónapja Erdei vette kézbe, aki az azt megelőző három évben a szövetség elnöki feladatait látta el. Az akadémia növendékeinek nagy inspirációt jelent a példakép közelsége, de nemcsak ezért érezhetik magukat jó helyen.

„Nem akarom magamat és az edzőtársaimat polírozni, de azt gondolom, megfelelő szakmai kezekben vannak a fiatalok – folytatja Erdei. – A legfontosabb, hogy tizennégy éves kortól kezdve legalább heti nyolc-tíz edzésen vegyenek részt a gyerekek. Sok minden más feltétel megteremtése mellett ezt a mennyiséget mi biztosítjuk a számukra. Ha ez nincs meg, akkor nemzetközi szinten soha nem fogunk labdába rúgni. Persze, nem mindig csak az edzőtől lesnek el ezt-azt a tanítványok, hanem egymástól is. A teremben mindig akadnak olyan társak, akikre fel lehet nézni, és szerencsére a mi felhozatalunk garantálja a fejlődést. Az, hogy felvegyük a versenyt a nemzetközi élmezőnnyel, hosszú és nehéz folyamat. Amikor visszatértem, nagy lemaradást tapasztaltam, de megvan a bázisunk, amelyre lehet építeni.” A stabil alapokat pedig nem egyszerű létrehozni. Erdei szerint az ökölvívás jelenlegi legnagyobb nehézségei az utánpótláskorúak hiányából adódnak. Az akadémián az utcáról besétálókat is szívesen fogadják, ugyanakkor az intézménynek az ország nevelőklubjaiból történő kiválasztás és a továbbképzés is feladata. Éppen arról kezdünk beszélgetni, hogy a sportágtól kapott „batyu” akkor is segítséget jelent az életben, ha a valakiből nem lesz eredményes bokszoló, amikor a háttérből elcsípünk egy erre reflektáló mondatot: „Madár azt szeretné, hogy mindenki olyan legyen, mint amilyen ő volt!” Rögtön is ugrunk néhány évtizedet visszafelé. „Amikor én nyolcvannégyben elkezdtem, sok bunyós srác volt, és nem jelentett ekkora problémát a lemorzsolódás. Most mindenki igyekszik megtartani a gyerekeket, ezért a kihágások sincsenek megfelelően szankcionálva. Az én legnagyobb büntetésem az, ha nem engedek valakit edzeni, ezáltal gátolom a fejlődésben. Hiszen, ha azt mondom valakinek, nyomjál le tíz fekvőtámaszt, akkor csak vastagabb lesz a karja, és kinevet. Az akadémián belül is létezik hierarchia, amelyben ki kell vívni a helyedet, ahogyan az életben sem repül a szádba a sült galamb. Amikor először lementem bokszolni, én is megkaptam a kis pofonjaimat. Vicsorogtam, néha sírtam is, de meg akartam csinálni, és meg is csináltam. A folyamat sokszor fájdalmas, viszont csak így válunk egyre keményebb harcossá.” További korosztályos hírek ÖKÖLVÍVÁSBAN a sportági aloldalunkon.