Tursicsné Iván Krisztina: Kulcskérdés a kiválasztás
A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben az év elején indított, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Tursicsné Iván Krisztina, a Csata DSE elnöke, egyben utánpótlásedzője, az elmúlt évtizedekben a hazai leány kosárlabda-utánpótlás legsikeresebb klubjának – harminc év alatt több mint 40 bajnoki címet szerző és számos felnőttválogatott-játékost nevelő – trénere többek között arról írja le gondolatait, hogy a kiválasztás mennyire fontos eleme a nevelőedzői szakmának. Továbbá szó esik arról is, hogy miként lehet motiválni azokat az ígéretes fiatalokat, akik a csapataikkal a korosztályos bajnokságokban a meccseik zömén bántóan simán győzelmeket aratnak.
Mielőtt bármiféle sikerekről és azok feldolgozásáról írnék, szeretném leszögezni, hogy a kiválasztás a kulcskérdés. Ez az alapja mindennek, mert egyáltalán nem mindegy, milyen képességű az alany, akivel elkezdünk foglalkozni, továbbá, hogy miként találjuk meg őt az iskolában. Minden további szakmai elképzelés, ami a gyerekek képzését illeti, csak akkor képes megvalósulni, ha toborzás és jó kiválasztás előzte meg. Gyakran egyébként az iskolákba bejutni a legnehezebb.
mondván, majd az iskola eldönti, melyik gyerek mit sportoljon. Ez a helyzet így nincs rendjén.
A kosárlabda speciális képességeket igényel, hiszen ez a magas, nyúlánk fiatalok sportja, akik amellett, hogy jó alkatúak, a labdával is jól bánnak. Minden edzőnek, aki elkezdi ezt a pályát, azt javaslom: az elején próbálja ki magát a legkisebbeknél, ugyanis csak akkor kap teljes képet a nevelőedzői szakmáról. Ilyenkor lehet ráeszmélni, hogy a tehetséges gyerekek – akik aztán később, ha minden jól alakul, sikeresek is lesznek – nem egyszerűen betoppannak az ajtón, hanem fel kell őket kutatni őket az iskolákban, és meg kell nekik tanítani szó szerint mindent – nemcsak a kosárlabda technikai alapjait, hanem például mindennapi triviális dolgokat is: köszönni, felöltözni, cipőt bekötni.
Nem egyszer hallottam már a pályájuk elején járó edzőtanítványaimtól:
Erre csak azt szoktam nekik felelni: menjenek oda, csinálják végig a kiválasztási folyamatot, és majd akkor szembesülhetnek azzal, hogy mennyire nehéz feladat bizonyos technikai elemeket megtanítani a tehetségeseknek és a tehetségteleneknek egyaránt.
mit és miért csinálunk, ami hosszadalmas folyamat, de nem lehet megspórolni. A nézetem szerint utánpótlásedzőként nem lehet az U18-as vagy az U16-os csapatnál kezdeni a szakmát.
Amikor például hat évvel ezelőtt a Lelik Réka – a felnőttválogatott jelenlegi alapembere – fémjelezte korosztály az irányításom alatt kinőtte az utánpótlást, én is visszatértem az alapokhoz, és teljesen új generációval, a 2010/11-es születésűekkel kezdtem foglalkozni. Az akkor kiválasztott húsz gyerekből az évek alatt mostanra csupán egy morzsolódott le, és az a társaság most nagyon ígéretes, eddig veretlenül álló serdülőcsapatot alkot. Ráadásul a meccseik zömét remek játékkal, nagyon magabiztosan nyeri.
De vajon milyen hozzáállással vágunk neki ezeknek a mérkőzéseknek, ha a sima győzelem a papírforma?
Ezentúl arra is megtanítom őket: minden ellenfelet annyival kell megverni, amennyivel lehetséges, ugyanis éppen ezzel tiszteled meg a riválist. Gyerekkoromban nekem is így tanították, ugyanezt igyekszem továbbadni.
A sorozatos sikereknek köszönhetően csapatunk tagjai mostanra nyilván tisztában vannak azzal, hogy a korosztályukban idehaza ők a legjobbak, de itt nem áll meg az élet.
Ezt szolgálja az is, hogy szerepeltetjük őket a két évvel idősebbek sorozatában, a kadétbajnokságban is, amelyben már más típusú kosárlabdával találkoznak, s amelyben csak ritkán fognak nyerni, viszont elengedhetetlen tapasztalatokat szereznek. Ahogyan meg kell tanulni győzni, muszáj megtanulni veszíteni is. Azonban úgy, hogy tisztában legyenek vele, melyik meccs miért alakult éppen úgy, ahogyan. Alapvetően minden mérkőzés csak állomás az úton, és nem az ellenfélhez kell mérni a játékunkat, hanem a saját képességeinkhez.
A fejlődési folyamat szempontjából
Ebben a volt játékosaim, a felnőttválogatottat erősítő Lelik Réka és Horváth Bernadett nagy segítségemre van. Mindketten gyakran visszajárnak a Csatába, beszélgetnek a lányokkal, elmondják a tapasztalataikat, és meg is mutatják a különféle gyakorlatokat. Odaadják a mezüket, és aztán abban szaladgálnak a kicsik. Ez felejthetetlen, semmivel sem helyettesíthető élmény a gyerekeknek. Óriási motivációt ad a számukra.
Az eredményesség alapján úgy tűnhet, hogy a Csata DSE „versenyistálló”. Ez bizonyos szempontból helytálló is, mivel akiket mi kiválasztunk kilenc-tíz évesen, azoknak később szigorú szabályoknak és elvárásoknak kell megfelelniük. Legyen szó a temérdek edzésről, a meccsekről, a nyári edzőtáborokról, s ez a sok elfoglaltság például is azzal jár, hogy augusztusban nem megyünk nyaralni a családdal. Értelemszerűen ezeket a feltételeket már az elején közöljük a szülőkkel is, és aki nem vállalja, azzal nem is kezdünk el együtt dolgozni. Azt szoktam mondani, hogy
Ha a kiválasztásba egyszer-egyszer mégiscsak hiba csúszik, és az U12-es korosztályban azt látjuk, hogy valaki lefelé lóg ki a mezőnyből, akkor még időben azt tanácsoljuk a szülőknek, hogy válasszanak inkább más sportágat a gyereküknek.
Összegezve azt gondolom: nincs titka a sikeres nevelőmunkának, egyszerűen csak elhivatottan kell dolgozni.
Tursicsné Iván Krisztina
a Csata DSE elnöke és utánpótlásedzője
(A kiemelt képet készítette: Osztie Tibor)
