Horváth Mária: A gyerekeket el kell varázsolni

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten a hosszú évtizedek óta a tréneri pályán dolgozó Horváth Mária, a tőrben olimpiai bronzérmes, később háromszoros paralimpiai bajnok Szekeres Pál első mestere, a Ludovika SE vívóedzője mesél a gyerekek sportágba vonzásának és megtartásának nehézségeiről, egyúttal szépségeiről.

A vívásban is az egyik legnagyobb kihívás a sportág megszerettetése a gyerekekkel.

Hatvannégy évvel ezelőtt, amikor kilenc esztendősen Szombathelyen bementem a vívóterembe, az a pillanat fogott meg és kápráztatott el, ahogyan Gasztonyi János edző feltolta a fején a sisakot. Még mindig megremeg a lábam, ha visszagondolok rá. Meggyőződésem, hogy nem is az első napon, hanem az első pillanatokon múlik minden.

Annak idején a TF-en gyakran figyeltem a korábbi úszó szövetségi kapitány, Tóth Ákos munkáját, és nagyon tetszett, ahogyan a gyerekekkel bánik. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a célunk eléréséhez nekünk is vissza kell mennünk a gyerekek szintjére, ugyanakkor a fegyelmet szükséges megtartanunk.

Nagyon sokféle gyerek toppan be az ajtón. Van, aki magától jön lelkesen, van, akit a szülő úgy lök be az ajtón. Akad közöttük félszeg, gátlásos, de elbizakodott, sőt még pofátlan is. Nagy kihívást jelent, hogy hogyan kezeljük helyesen őket egyetlen közös csoportban.

Úgy gondolom, hogy mindenekelőtt a sportág iránti vágyódást kell felkelteni a gyerekekben. Ezt pedig beszélgetéssel és játékkal lehet elérni. Már az elején olyan játékokat játsszunk, amelyek kötődnek a sportághoz, és koncentrációt, mozdulatgyorsaságot, döntésképességet tesznek próbára. A hónap első edzése mindig játéknap. Folyamatosan feljegyzem, ki van ott az edzésen és mennyi karikát gyűjtött, majd ezt összesítem. A karikákat azoknak írom be, akik valamiben kiemelkedően teljesítenek a gyakorlásokon. Előfordul, hogy csak egyvalaki kap ilyet, megesik, hogy mindenki. Mindig megindokolom miért jár az elismerés, a három legtöbb karikát gyűjtő gyerek pedig külön jutalomban részesül: csokoládéval ajándékozom meg..

Az első évi tanítási folyamatnak ünnepi keretet szabok. Akik szeptemberben kezdenek, azok számára az első ünnep a karácsony, vagyis a naptári évzáró. Ez jeles alkalom, hiszen a kezdők ekkor kapják kézbe az első tőrt, amit rendszerint olimpiai és világbajnokok adnak át nekik néhány kedves, biztató szó kíséretében. Legutóbb Nagy Tímea vállalta el ezt a feladatot, de korábban igent mondott a felkérésre Rejtő Ildikó, Szász-Kovács Emese és Siklósi Gergely is. A második kiemelt nap, amikor a gyerekek vívóruhába öltözhetnek. Ilyenkor a szülők is ott lehetnek és fotózhatnak. Egyébként a kiscsoportok edzésére az első évben a szülők is bármikor bejöhetnek. A harmadik ünnep pedig az, amikor elérünk az első év végére: a gyerekek beöltöznek villanyfelszerelésbe, és először vívnak versenyt azokkal, akikkel együtt tanultak.

A tanulási folyamat alatt persze ugyanúgy alkalmazok játékos praktikákat. Például amikor megfogják a tőrt, akkor elmagyarázom, hogy melyik ujjukat hová kell tenni. Elmondom, hogy az csinálja jól, akinek a mutató- és a hüvelykujja közé odafér egy Mozart-kugli. És ezt ki is próbáljuk. Jókat nevetek, amikor egy-egy edzés elején megkapom a kérdést: Mara néni, hoztál Mozart-kuglit?

A kezdetekben fontos, hogy elméletet is tanuljanak a gyerekek. Kiteszem az összes fegyvert, markolatot, testvezetéket, hegyet, és mindenki megnézhet, megfoghat, megvizsgálhat mindent. Amikor pedig már vívunk is, jönnek a háziversenyek különféle nyereményekért. Legutóbb Kulcstartó-kupát rendeztünk, de előtte Könyv-kupa volt és Plüss-kupa. Ilyenkor minden gyerek hoz egy plüssjátékot vagy éppen egy könyvet, és azokat lehet elnyerni egymástól.

Az év végén a legszorgalmasabb növendék vívózsákot kap. Ez is nagy dolog, mert elég sok mindent kell megvásárolni a víváshoz, ezért a szülőkkel ezügyben is folyamatosan egyeztetek. Ha mindent egyszerre, újonnan kellene megvenni, akkor az hirtelen jelentős kiadással járna. Először használt nadrágot, plasztront adok, a szülőkkel pedig megbeszélem, hogy a sisakot ők vegyék meg, vagy, mondjuk, hozza a Jézuska.

Talán nem mindenki képes arra nevelőedzőként, hogy egyszerre legyen szigorú és jó lelkű is. És talán a nők alkalmasabbak erre a szerepkörre.

Amikor elkezdjük a munkát, mindig az a cél, hogy elérjük a három cs-t. Mindenekelőtt a kezdő gyerekekből alakul egy csoport. Annak a csoportnak egy idő után csapattá kell formálódnia. Aztán, ha ez is megvan, akkor pedig olyanná kell válnunk, mint egy család.

Nekem úgy alakult az életem, hogy nem mentem férjhez, nem született gyerekem. De ezt az űrt kitölti a hivatásom, mert a teremben lévők olyanok, mintha a sajátjaim lennének. Mindig így éreztem, és így is kezeltem őket. Amikor a kis tanítvány szaladva jön edzésre, majd a végén azt mondja, hogy hozzunk egy ágyat, ne is menjünk haza, akkor valamit jól csinálunk. A vívás iránti rajongást szeretném a gyerekek szívébe ültetni. És nagyon jól eső visszajelzés, ha a korábbi versenyzőm visszahozza hozzám a saját gyerekét.

Mindezt persze csak úgy lehet csinálni, ha én magam is jól érzem magam, és mindent jókedvvel, szeretettel teszek.

És jó látni, ahogyan a gyerekek már együtt mennek el, a szülők összeállnak, egymás fiait, lányait viszik haza, netán további közös programot is szerveznek, például még fagyiznak egyet.

Ilyenkor érzem azt, hogy a csoportom, a csapatom, majd a családom tagjai egymásra találtak, és már fontos nekik a vívás. És elégedett vagyok.

Horváth Mária
a Ludovika tőrvívóedzője

(Kiemelt kép forrása: Ludovika SE)