Lévai Zoltán: A fiaimtól mindig többet vártam el, mint a többiektől

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten a Budapesti Honvéd birkózóedzője, a mindhárom fiából, Zoltánból, Tamásból és Leventéből is klasszis versenyzőt nevelő Lévai Zoltán osztja meg gondolatait arról, hogyan lehet egyszerre edzőként és szülőként helytállni a hétköznapokban.

Lehet, hogy elsőre rendkívülinek hangzik, de számomra mindig is egyértelmű volt, hogy birkózót szeretnék nevelni a fiúkból – szinte már a születésük előtt eldőlt a sorsuk ebből a szempontból. Ezt akár tudatos tervezésnek is nevezhetjük, ám a legelején annyi kikötést szabtam saját magamnak, hogy ha nem lesznek tehetségesek ebben a sportágban, akkor közösen másikat keresünk.

Igazából nem az volt a kérdés, vajon szeretni fogják-e a birkózást, mert a felfogásom szerint, ha elég ügyesek, idővel úgy is megtapasztalják, hogy az egyre nehezebb feladatokat is képesek megcsinálni. Azután már meccseket nyernek, tehát a sikerélmények és a pozitív megerősítések hatására a sportág iránti szenvedély egyszerűen majd magától kialakul. A külső ingerek az évek során természetes módon gerjesztik a belső motivációt a gyerekekben, és ez mindhárom fiamnál így is történt.

Akkor működik jól párhuzamosan a szülő-gyerek, illetve az edző-tanítvány kapcsolat, ha

Ahogyan nem szerencsés, ha az edzői énemet hazaviszem, az sem vezet jóra, ha az edzéseken apaként viselkedem. Mert ez esetben nem működik majd harmonikusan sem a családi, sem a klubélet. Edzőként nyilván jóval szigorúbbnak – ha a helyzet úgy hozza, akár diktatórikusnak – kell lennem a fiúk fejlődése érdekében. Persze, ez a mentalitás bizonyos mértékben kihat a civil életben mutatott viselkedésemre is, szülőként is hasonlóan következetesen állok a dolgokhoz, bár abban a szerepben nyilván valamivel engedékenyebb, lágyszívűbb vagyok. Ha megígérek valamit, akkor azt mindig maximálisan megtartom, legyen szó büntetésről vagy jutalmazásról. Éppen ezért nem is teszek felelőtlenül, érzelmi felindultságból olyan kijelentéseket, amelyekhez aztán nem tudom tartani magamat – ezzel is próbálok példát mutatni a fiúknak.

Egyébként azért is éreztem mindvégig szükségességét, hogy kemény legyek a srácokkal, mert nekem meglehetősen viszontagságos életem volt fiatalon, és nem akartam, hogy az övék is az legyen. Szegény családból származom, tizennégy éves korom óta egyedül élek, rengeteget dolgoztam, sok nehézségen mentem keresztül, és

Ennek tudatában a következetességet és a szigort elengedhetetlennek gondoltam már a kezdetektől fogva.

Amióta elkezdtem edzőként foglalkozni a fiaimmal, mindig is többet vártam el tőlük, mint a többi tanítványomtól, ilyen értelemben tehát negatív módon kivételeztem velük. Már csak azért is, mert

Ráadásul a gyerekek zöme nemcsak azért sportol, mert szereti, amit csinál, hanem azért is, mert szeretne bizonyítani a szüleinek, ezzel is kivívni a szeretetüket. Ezért én – sokakkal ellentétben – különösen kedvelem, amikor a szülő jelen van az edzéseken, mert így még két szem szegeződik az adott gyerekre, és nem nekem kell kikövetelnem tőle, hogy csinálja meg a kiszabott feladatot, hanem belső indíttatásból, bizonyítási vágyból végzi el a munkát.

Visszatérve a fiaimra, a klubmunka során mindvégig arra törekedtem: a többi tanítványom soha ne érezze azt, hogy kivételeznék Zolikával, Tomikával vagy éppen Leventével.

mindig kicsit többet és keményebben dolgozzanak, vagyis ők mutassák a jó példát másoknak a magatartásukkal, a hozzáállásukkal. Ezt felfogták, és abszolúte elsajátították a „vezérbika” szerepet. A csoportjukban, a korosztályukban mindig egyfajta példaképként szolgáltak az utánuk jövőknek.

Ahogyan már említettem, igyekszem szétválasztani az edzői és az apai szerepet, de ez nem azt jelenti, hogy otthon ne beszélnénk a birkózásról. Például a feleségem is tevékenyen részt vesz az egyesület életében, és a kezdetektől fogva támogat minket az utunkon. Tehát a sport nálunk magától értetődő módon állandóan téma, a családunkban minden a birkózás körül forog. Így elkerülhetetlen, hogy akár este, a vacsoraasztalnál is szóba kerüljön, viszont teljesen más hangnemben: inkább úgy beszélünk róla, mintha, mondjuk, baráti társaságban a Fradi–Újpest focimeccset tárgyalnánk ki. Ilyenkor csak minimálisan szakmázunk.

Mostanra az a különös helyzet állt elő, hogy gyakran már a srácok látnak el tanácsokkal engem, ami persze érthető, hiszen ők a versenyzők, ők élik meg belülről a meccseket, a versenyeket, a szakmai visszajelzéseik pedig nagyon hasznosak.

Ami nem akármilyen büszkeség.

Lévai Zoltán
a Budapesti Honvéd birkózóedzője

(Kiemelt képen: Lévai Zoltán (jobb szélen) és felesége, Meczger Márti, illetve köztük három fiuk, Levente, Zoltán és Tamás)