Harsányi Mária: A mai gyerekek nehezebben nyílnak meg
A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Harsányi Mária, a szekszárdi leány kosarasok közkedvelt, sikeres trénere osztja meg gondolatait arról, hogy utánpótlásedzőként mennyiben kell a fiatalok pályán kívüli életét is terelgetni – egyfajta „pótszülői” szerepet betöltve.
Azt vallom, hogy edzőként az én feladatom nem ér véget akkor, amikor az adott edzés befejeződik, hanem igyekszem a gyerekek tanulmányait és otthoni dolgait is nyomon követni. Fiatalokról beszélünk, akikkel a mindennapokban rengeteg időt töltünk együtt mind a sportpályán, mind azon kívül, így
Alapvetően minden egyes gyerekkel kicsit másképp kell bánni. Ráadásul én minden korosztállyal foglalkoztam az évek során, az U10-esektől egészen az U18-asokig, és minden korcsoportban más a jellemző probléma. Kiemelten fontos, hogy ezzel tisztában legyen az edző, szóval valóban egyfajta „pótszülőnek” is kell lenni számos helyzetben.
Mindemellett az a tapasztalatom, hogy
Emiatt, úgy érzem, régen többet tudtam segíteni a tanítványaimnak a sporton kívüli életükben. Ugyanakkor a mostaniaknak is mindig hangsúlyozom: hozzám bátran fordulhatnak bármilyen kérdéssel, meghallgatom őket, és igyekszem megoldást találni a problémáikra. Ezt persze erőltetni nem lehet, csak akkor tudok segíteni, ha mernek kérdezni.
A tanulmányi eredményeikről például rendszeresen be kell számolniuk a játékosaimnak, és azokat, akik jól teljesítenek az iskolában, jutalmazni szoktam. Nagy ritkán, de olyan is előfordult már, hogy ha valaki rosszul tanult; őt átmenetileg eltiltottam az edzésektől, mindaddig, amíg nem javít a jegyein. Nyilván ez drasztikus módszer, de nálam minden esetben bevált, mert a gyerekeknek nagy motivációt jelent a kosarazás, ezért aztán összekapják magukat.
A nehezebb családi körülmények közül érkező gyerekekre pedig mindig igyekszem extra figyelmet fordítani. Főleg, ha olyan tanítványokról van szó, akik egyébként lelkesek, szorgalmasak, élnek-halnak a kosárlabdáért, mert az esetükben még inkább kötelességemnek érzem, hogy felkaroljam és segítsem őket minden téren.
Közülük sokan nem látják be: azzal, hogy a gyerekük egy csapathoz, közösséghez tartozik, kötelességek is együtt járnak. Amikor meccsünk vagy éppen fontos edzésünk van, nincsenek hétvégi családi programok, mert készülünk a következő feladatra. Az elhivatottság, az elkötelezettség régen evidensnek tűnt, manapság már korántsem az. Gyakran túl sok energiámat emészti fel, hogy harcolni kell a szülőkkel és mindezt megértessem velük.
A gyerekeim, Noémi és Gergő – akik klubvezetőként irányítják a KSC Szekszárdot – rendszeresen figyelmeztetnek, hogy változtassak a hozzáállásomon, mert a mai gyerekek és a szüleik már másképpen viszonyulnak a sporthoz. De én erre azt szoktam válaszolni:
Azt gondolom, hogy az eredmények is engem igazolnak. Ebben az évadban a kadétcsapatom nyolcadik, a serdülő hetedik lett, pedig szezon közben nem az látszott, hogy odaférhetünk a legjobbak közé, az országos döntőbe. De sikerült, méghozzá úgy, hogy kisvárosi klubként – a Csatán kívül – kizárólag jobb lehetőségekkel bíró, akadémiai együttesek előzték meg a csapatainkat.
miközben – a képességeihez mérten – mindenkiből szeretném kihozni a maximumot.
Harsányi Mária
a Tarr KSC Szekszárd kosárlabdaedzője
(Kiemelt képen: Harsányi Mária Fotó: Horváth Enikő/BEAC)
