„Az eredmény is számított a junior-vébén” – Szilágyi Zoltán

A junior női kézilabda-világbajnokságon ezüstéremmel záró, az utánpótlásévektől ezzel elköszönő magyar válogatott szövetségi edzőjét, Szilágyi Zoltánt kérdeztük az érzelmes búcsúról és a játékosok jövőjéről.

Ahogyan az oldalunkon beszámoltunk róla, a junior női kézilabda-válogatott három góllal kikapott a franciáktól az U20-as világbajnokság döntőjében, így vb-ezüsttel zárta az utánpótlás-világversenyeinek sorát; a 2004-es és 2005-ös születésű csapattagok ősztől már hivatalosan is a felnőttkorosztályhoz tartoznak.

Az együttest 2022 ősze óta szövetségi edzőként vezető Szilágyi Zoltán a finálé után elmondta, fájdalmas a vereség, hiszen nem sikerült feltenni az i-re a pontot (2023-ban a válogatott aranyérmet szerzett a junior Eb-n, és közel kétéves veretlensége szakadt meg a franciák elleni vb-döntőben), de azt is hozzátette, hogy az idő múlásával a megfelelő polcra kerül majd az ezüst, hiszen remek eredményről van szó.

Mi arról kérdeztük, mi történt a finálé után, mivel azt a játékosok is elmondták a világbajnokság kezdete előtt, hogy a szokásosnál is érzelemdúsabb esemény áll előttük, hiszen éveken át játszott együtt a társaság a korosztályos válogatottakban, sikert sikerre halmozva (a már említett junior Eb-győzelem mellett ifjúsági Eb-aranyat és vb-bronzot is találunk a gyűjteményben) – nemcsak csapattársakká, de közeli barátokká is váltak ez idő alatt.

„A torna előtt arról beszéltünk a stábbal, illetve az MKSZ vezetőivel, hogy fontos lenne a jó szereplés a világbajnokságon. Az utánpótlás kapcsán mindig szóba kerül, hogy nem az eredményesség a legfontosabb, ezt továbbra is tartom, ám az utolsó korosztályos világversenyen a korábbiakhoz képest más a helyzet – kezdi Szilágyi. – Emiatt nagyon örülök, hogy sikerült elérni ezt a remek eredményt, ráadásul kétszer egymás után döntőt játszhattunk világversenyen. Hogy milyen volt a hangulat a meccs után? A lefújást követően mindenki csalódott volt, a játékosok és a stáb is. Többen elérzékenyültek; fotózkodtunk, a helyszínen szurkoló szülők is lejöttek a pályára. Ezután bementünk az öltözőbe, ahol már csak a pozitívumokról esett szó. Megköszöntem a csapatnak a kétéves közös munkát, és azt a hozzáállást, amivel végig dolgoztak; nagyszerű közösség alakult ki. A csapatkapitány, Varga Emília is felállt, nagyon jól estek a szavai;

Aznap este, a közös vacsora után a lányok átmentek egy közeli szórakozóhelyre, ahol – számos másik, a vébén résztvevő nemzet játékosaival – hajnalig táncoltak, buliztak. Ez nekem óriási öröm, mondhatni jelképes lezárása ezeknek az éveknek. Nem maradt más hátra, innentől szurkolok nekik, hogy sikerüljön megtalálni a számításukat a kézilabdapályán és azon kívül is.”

Ha a kézilabdapályán maradunk, a legfontosabb kérdés, ami rendre felmerül a juniorkorosztály kapcsán, hogy hányan tudnak majd beépülni ebből a csapatból a felnőttválogatottba. Simon Petra ezt a lécet már megugrotta, az olimpiai keretbe is bekerült, de mi van a többiekkel?

ebbe pedig beletartozik a felnőttválogatottság is. Bízom benne, hogy ez sikerül majd nekik. Viszont a beválás rengeteg dologtól függ: milyen klubba igazolnak, abban milyen munka folyik és mik a célok, milyen a játékos motivációja, mennyire kitartó, a sort pedig lehetne folytatni. Abban bízom, hogy a korábbi évek korosztályos sikercsapatainak játékosai, akik jelenleg a felnőttválogatott gerincét adják, de még mindig fiatal kézilabdázóknak számítanak, huszonnyolc-harminc éves korukra eljutnak a megfelelő szintre, megszerzik a kellő rutint, hozzájuk pedig a most kifutó juniorok közül többen is csatlakoznak majd a következő években. Bizakodó vagyok a jövővel kapcsolatban, hiszem azt, hogy ebből a juniorcsapatból többen is odaérnek majd a legjobbak közé.”

(Kiemelt képünk forrása: IHF)