Szedlmayer Ildikó: Jutalom a játék?

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben indított, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Szedlmayer Ildikó, a Vasas vízilabda-szakosztályának az idén Gerevich György nevelőedzői díjjal kitüntetett trénere osztja meg gondolatait a csapatösszeállításnál felvetődő nehézségekről.

A Vasas vízilabda-szakosztályában főként a tízéves vagy annál fiatalabb gyerekekkel foglalkozom, és már ezekben a fiatalabb korosztályokban is edzői kihívást jelent a csapatösszeállítás.

A legtöbb szülőnek van elvárása ezzel kapcsolatban. De ennek a követelésnek nem szabad elrugaszkodnia például attól, hogy a gyerek hány edzésen vett részt és azokon milyen teljesítményt mutatott. A szülő rendszerint nincs tisztában azzal, hogy a gyereke hogyan teljesít a gyakorlásokon.

Én ezért is vezetek jelenléti táblázatot, amelyben minden nap értékelem a növendékek edzésmunkáját. Ha ott van edzésen, plusz jelet írok, ha nincs, akkor mínuszt, továbbá, ha jól teljesít, csillagot kap, ha kiemelkedően jól, karikás csillagot. Ez visszajelzés az edzőnek, a szülőnek, a gyereknek a befektetett energiáról.

Ha a szülő egy héten háromszor hozza edzésre a gyereket, aki ott negyven százalékot teljesít, akkor ne várja el, hogy az ő gyereke többet vagy ugyanannyit  játsszon a mérkőzésen, mint az a fiatal, aki öt tréningen van ott és kilencven százalékra értékeltük az erőfeszítéseit.

Ezzel együtt szeretnénk, ha minél több gyerek kaphatna játéklehetőséget. A Magyar Vízilabda Szövetség azzal a szabállyal segít, hogy a Baby-bajnokságban – amelyben az elmúlt évadban a 2013-ban vagy később születettek szerepeltek – az első negyedben öt plusz egyen játszanak, a második negyedben pedig másik hat gyereknek kell a vízben lennie. A harmadik és a negyedik játékrészben az edző variálhatja az összeállítást, de így tizenkét gyerek biztosan kap egynegyednyi játékidőt.

Sok edző hajlik arra, hogy az általa tehetségesnek ítélt játékosokkal sokkal többet, kiemelten foglalkozzon, mert ők hozzák számára a kívánt eredményt.

Ez lehet éppen türelem, dorgálás vagy lelkesítés.

Sokszor találkozunk azzal a problémával, hogy a gyerek nem hajlandó elérni a saját aktuális teljesítőképessége határát. Pedig ehhez csak annyi kellene, hogy mindig kicsit jobban elfáradjon. Ezt viszont nem teszi meg, mert a fáradtság első jelei után már nem végzi el a feladatot, elmegy a kedve, nem képes túllendülni ezen a ponton. Ezt sem látja a szülő, és ilyenkor megint nehéz dolga van az edzőnek a csapatösszeállításnál. Jön a mérlegelés. Megérdemli, hogy játsszon vagy nem? Hányszor mondtam el neki edzésen, hogy többet kell tennie a javuló teljesítményhez és a csapatba kerüléshez? Előfordul, a gyerek semmit nem tesz azért, hogy jobb legyen, aztán a meccsen elkeseredetten veszi tudomásul: a kispadon marad.

Ilyen helyzetekben a szülőnek el kell mondani négyszemközt, hogy a gyerek miben van lemaradva és miképpen tudna segíteni neki. Lehet, hogy kevés edzésre jár vagy nem tud, nem akar figyelni. Az is megeshet, hogy nyugodtságra és türelemre intjük az apukát, anyukát, mert úgy látjuk, a gyerek későn érő típus. A szülőkkel azt szeretnénk  megértetni, nem kell minden gyereknek olimpiai bajnoknak lennie, csak sportoljon legalább tizennyolc éves koráig, mert a csapatban töltött néhány esztendő az egész életére pozitív kihatással lesz.

A Vasas U10-es vízilabdacsapatával a közelmúltban Olaszországban jártunk a HaBaWaBa elnevezésű nemzetközi utánpótlástornán, és bronzérmet szereztünk. Ezen az eseményen nincs eredménykényszer, mégis mindenki szeretne jól szerepelni. A torna rövid játékidővel – 2x12 perc, futóórával – zajlott, és a tizennégy játékosból egyszerre hat lehetett a vízben. Tehát mire egy csapat biztos előnyre tett szert, alig maradt idő arra, hogy mindenki szóhoz jusson. Erről a helyzetről előzetesen tájékoztattuk az érintett szülőket. Elmondtuk, hogy a gyerek abból is tanul, ha végighallgatja a meccs előtti megbeszéléseket, bemelegít a többiekkel, együtt van a csapattal és látja a meccseket, de nincs sokat a vízben. Kértük, hogy fogadják el az edzői döntést. Így szinte probléma nélkül ment le a torna. Tízéves gyerekek előtt még nyolc-tíz év versenyzés áll, a szereplők biztosan változni fognak. Aki gyerekként kitűnően teljesít, azt lehet, hogy három-négy év múlva felülmúlja a most tartalékjátékos a kispadról. Magamat idézném a Vízilabda Általános Iskola rajzos oktatókönyvemből: „Nem elég, ha tehetséges vagy, szorgalmasnak is kell lenned. A szorgalmas túlszárnyalja a kényelmes tehetségest.”

Persze, a szülőnek mindig fáj kicsit ez a szituáció. Tudom, mert az én gyerekem is játszott kevesebbet annál, mint amit szerintem érdemelt, de ezt az életben végül a saját javára fordította. Megtanult küzdeni és más területen sikerrel érvényesíti a sportban szerzett képességeit.

Ha az edző szeretné, hogy a csapatnak sikerélményben legyen része, – mert a gyerekek is ezt szeretnék – akkor a tétmeccsen teljesen más csapattal kell felállni, mint a barátságos tornákon, edzőmérkőzéseken.

Edzőmeccsen természetesen betesszük az említett szempontok alapján kevésbé jó játékosokat is, de ott is kevesebb játékidőt kapnak, mert ha egyenlően osztanánk el a perceket, akkor nem fejlődnének kellőképpen azok, akik húzzák a csapatot. Már a tízéveseknél is ki kell alakítani azt a csapatgerincet, amelyben bízik az edző és amelyre minden meccsen számíthat. Ez vízilabdában a kapus, a center, egy nagyon jó védő, és egy mozgékony irányító/átlövő játékos. Már ebben a korban elkezdődik a szisztematikus csapatépítés, és ha a felsorolt posztokon játszók jól megértik egymást, akkor hozzájuk lehet építeni a szélsőket, és így tovább...

Néha akadnak olyan játékosaim, akik a hétköznapi életben állandóan harcolnak, rivalizálnak egymással, féltékenyek a másikra. Például nem passzolnak egymásnak, és ez indokolttá tenné, hogy ne legyenek egyszerre a vízben. Ilyenkor őket edzésen a páros vagy a hármas gyakorlatoknál direkt egy csoportba teszem, mert így rájönnek, hogy mindannyian ügyesek és megéri nekik a mérkőzésen is összejátszani. Akit motiválni szeretnék, annak olyan feladatot adok, amelyben sikerélményhez juthat, ha pedig valaki kiemelkedően jó a gyengébbek között, akkor őt például beteszem a legjobbak közé úszni.

Nehéz kérdés, hogy büntetésként alkalmazható-e játékmegvonás. Az a tapasztalatom, hogy ha valaki – mondjuk – jelzés nélkül késik edzésről, ezért kimarad a meccskeretből, legközelebb sokkal többet tesz azért, hogy bekerüljön a csapatba. Ezt a legjobb felnőtt együtteseknél, a válogatottaknál is megcsinálják, és nem jó, ha nincs felkészítve a gyerek a szankciókra. Nem mellesleg a többieknek is mintát kell mutatni. De persze a késésekről többnyire nem a gyerek tehet, hanem az elfoglalt szülő, aki az edzésre, meccsre viszi őt. A romló tanulmányi eredményt viszont ragyogóan javítja a kilátásba helyezett edzésről való eltiltás.

Akadnak szülők, akik különféle praktikákkal rendszeresen próbálják befolyásolni az edzőt a csapatösszeállításban. Sűrűn jönnek, kérdezősködnek. Természetesen olyan is van, aki rengeteget tesz nemcsak a saját gyerekéért, hanem a többi fiatalért is. Ez nem jelenti azt, hogy az ő gyereke több játékidőt érdemel. Az edzők mindig értékelik a jó szülői hozzáállást. Ha azt látjuk, a szülő valóban szeretné, hogy a gyereke komolyan sportoljon, akkor ő óhatatlanul is nagyobb odafigyelést kap, mint az, aki csak leejti a gyereket az előcsarnokban, az edzés végén felkapja, és tulajdonképpen nem is érdekli, mi történt az uszodában. Érdemes érdeklődni, figyelemmel kísérni a gyerek sportolói előrehaladását is. Kulcsfontosságú lesz a gyermekek jövőjében a sport által megszerezhető minden képesség.

Szedlmayer Ildikó
a Vasas vízilabda-szakosztályának utánpótlásedzője