Ifj. Pergel László: Növelni kell az evezősbázist!

A Magyar Edzők Társaságával együttműködésben január elején indított, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten ifj. Pergel László, a magyar utánpótlás evezősválogatott szövetségi kapitánya, a Csepel Evezős Klub vezetőedzője osztja meg a gondolatait a rokonsportággal, a kajak-kenuval fennálló „rivalizációról”, a fiatalok evezésbe történő bevonzásáról és megtartásukról.

Sokrétű a helyzet, akad elég probléma. Azt tapasztalom, az evezés esetében egyetlen módja van annak, hogy felkeltsük a gyerekek érdeklődését a sportág iránt, az pedig a célzott toborzás. Minden egyesület felkeresi a környékbeli iskolákat, és egész napon át népszerűsíti az evezést: frontális megkeresésről van szó, a testnevelésórákon bemutatjuk, miről szól a sportágunk, ergométerrel versenyzési lehetőséget kínálunk, szórólapokat osztunk. Ám ezen alkalmakkor is szembesülünk azzal, hogy sok gyereknek rögtön a kajak-kenu jut eszébe rólunk; meg is szoktuk kapni a kérdést:

Persze, rögtön eloszlatjuk a kételyeket, elmagyarázzuk a különbségeket, de nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen a kajak-kenu klubokban gyakrabban maguktól jelennek meg a fiatalok, míg nálunk ez kevésbé jellemző. Legfeljebb akkor, amikor a már meglévő sportolóink a barátaikat, ismerőseiket hozzák le a csónakházba. Egy biztos, évről évre folyamatos munkát kell befektetnie az evezésben dolgozó összes szakembernek, hogy a sportágunk eljusson a gyerekekhez.

Napi szinten látjuk, hogy

Eltérő a sportágak közötti terhelhetőség is: kajak-kenuban általában már korábban meg lehet állapítani, hogy tehetséges-e a fiatal, az evezésben viszont más a helyzet, mivel a miénk késői specializációs mozgásforma. Ezt jól mutatja, hogy a rendkívül eredményes angolszász nemzeteknél sokszor nem is kezdenek el tizenhét-tizennyolc éves kor előtt foglalkozni vele, de nekik bejáratott rendszerük van, és jól is működik. Vannak országok (pl. Olaszország), akik hozzánk hasonlóan már tizenegy-tizenkét éves kortól versenyeztetik a gyerekeket, de bázisuk lényegesen nagyobb. Mi viszont rá vagyunk kényszerülve, hogy minél hamarabb lehozzuk a vízre a kicsiket, és hajóba ültessük őket, különben más sportág elviszi őket.

Így válik természetes érzéssé az iskolai foglalkozások után a vízpartra jönni, és hajóba szállni. Itthon a tizennyolc-tizenkilenc éves kor súlyos lemorzsolódási időszak, még akkor is, ha az adott fiatal hazai, vagy akár nemzetközi szinten eredményes volt a korábbi években. A legtöbben ugyanis nem látják a megfelelő jövőképet, az egyetem elkezdése vagy a munkába állás mellett pedig nem tudják, hogyan végezzék el ugyanazt, sőt az addiginál nagyobb mennyiségű munkát. Ráadásul előkerülnek az egzisztenciális szempontok is, amelyek az U23-asokat érintik a leginkább.

Sok versenyzőmmel megéltem, hogy a felnőttek közé történő belépés előtt abbahagyta, voltak közöttük korosztályos Európa-bajnokok is. Beletettek hét, nyolc, tíz év munkát, és még mindig csupán az ifjúsági korosztálynál jártak, miközben más országokban csak ekkor kezdik el űzni a sportágat. Ez a mi rendszerünk gyengesége. Az említett időszakban megváltozik a motiváció, áthelyeződik a hangsúly az élet más területeire. Ilyenkor rendkívül fontos a kommunikáció, és a mi feladatunk az, hogy meggyőzzük őket a folytatásról.

Hogy pozitív példát is hozzak: a 18 éves Mózes Márk nem egészen két éve kezdte el az evezést, másfél éve dolgozunk együtt Csepelen, ezen a hétvégén pedig már ifjúsági világbajnokságon indulhat egypárevezősben, miután tavasszal megnyerte a hazai válogatót. Megfelelő multisport-előélettel érkezett közénk, tökéletes korban, így rövid idő alatt jutott el arra a szintre, amelyre a többiek sok év munkájával tudtak. Valószínűleg ő sokkal kisebb eséllyel mutatja majd a kiégés jeleit. Tehát

A szövetségünk próbálkozik tehetséggondozó programmal, de a források behatároltak, kevés versenyzőt képesek így ellátni. Az év első felében Szegeden rendezett olimpiai kvalifikációs regattán és felnőtt Eb-n is nagy hangsúlyt kapott az utánpótlás, kiszervezték a helyszínre az ergométeres diákolimpiát és még egyetemi versenyek is bekerültek a műsorba.

A koronavírus-járvány idején sajnos jelentős lemorzsolódást észleltünk, amit aztán sikerült megállítani, jelenleg pedig stagnál ez a helyzet. Egy rádióbeszélgetésben hallottam a kerékpársport hazai adatait. Létszámban nagyjából megegyezünk velük, akiknek hozzávetőleg ezerhatszáz sportolójuk van. Nálunk viszont ebbe a létszámba a teljes evezőstársadalom beletartozik, versenyzőkkel, szakemberekkel együtt. Viszonyításképpen: Olaszországban negyven-negyvenötezer evezőst tartanak nyilván, Németországban ez a szám hatvan-hetvenezer.

Az evezés tradíciókövető sportág. Óriási szűrő az is, hogy az egyetlen olimpiai táv a kétezer méter, kizárólag a hajóban ülők száma változik, így nekünk olyan versenyzőket kell választanunk, akik magas tempón, megfelelő keringéssel és izomzattal a lehető leggyorsabban teszik meg a két kilométert. A 2028-as Los Angeles-i olimpián viszont ezerötszáz méteres pálya várja majd a versenyzőket, ami jelentős változás, ráadásul olimpiai szám lesz az evezős beach sprint is, amelynek versenyein hatszáz métert tesznek meg a vízen a sportolók, miközben előtte és utána a szárazföldön futnak. Ez jóval látványosabb futamokat ígér, abban pedig bízhatunk, hogy többek figyelmét felkelti majd, akik aztán ki is próbálnák a sportágat. 

A kajak-kenunak nagyszerű lehetőségei vannak, s bár van köztünk rivalizálás, a remek olimpiai szereplésüknek ugyanúgy drukkoltunk, és örültünk a sikereiknek. Abban bízunk, hogy mi is előre tudunk majd lépni a folytatásban, hogy legalább A-döntős eredményeink szülessenek a játékokon.

 

ifj. Pergel László
a magyar utánpótlás evezős válogatott szövetségi kapitánya