Petrovics Mátyás: A gyereket nem lehet büntetni azért, mert iskolába jár

A Magyar Edzők Társaságával közösen indított, Mesterfogások című sorozatunkban az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő szituációt, és elmondják, azok megoldására, kezelésére milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten Petrovics Mátyás, az FTC női vízilabda-utánpótlásának szakmai igazgatója és ifjúsági leánycsapatának vezetőedzője, korábbi női szövetségi kapitány osztja meg gondolatait az iskolákkal való együttműködés kihívásairól.

Az utánpótlásedző egyik fontos feladata az iskolákkal, tanárokkal történő kapcsolattartás. Még el sem kezdődik a tanév, nekünk már értesítenünk kell az intézményeket arról, hogy kik az aktív, igazolt versenyzőink, milyen felmentéseket kérünk és várhatóan mikor lesznek sportolói elfoglaltságaik a gyerekeknek. Ha kell, személyesen egyeztetünk egy-egy tanárral, és hasonlóan járunk el az egyéni tanrendes sportolók esetében is.

Kevesen vannak közülük, akik nem segítenek, és még kevesebben, akik hátráltatnak, de természetesen mindenre van példa. Én is igyekszem az iskolákkal összhangban végezni a munkámat. Nyilvánvaló, hogy nekünk, edzőknek nagyobb a mozgásterünk, mint a tanároknak, hiszen a tréningek más időpontban, akár másik kollégánál is pótolhatók, míg az iskolai programok kötöttek.

Felvetődik a kérdés, mit válasszon a gyerek, ha ugyanarra az időpontra esik az edzése vagy a meccse, mint egy iskolai esemény? Megközelítőleg harminc éve edzősködöm, és régen minden sportoló számára egyértelmű volt, hogy csak akkor hagyunk ki edzést vagy meccset, ha nagyon muszáj. Manapság már kisebb ünnepséget kell tartanunk, ha a sport előnyt élvez ezekkel a programokkal szemben. Persze, most is sokan vannak, akiknek eszükbe sem jut, hogy kihagyják a mérkőzést. Hozzáteszem, én az a típusú edző vagyok, aki a kollégáinak is azt mondja: engedjék el a gyereket, hiszen a ballagás, a szalagavató, a szerenád vagy éppen a gólyatábor egyszeri élmény az életben, ezeket nem vehetjük el a fiataltól. Ide tartoznak a tartalmas tanulmányi kirándulások is.

Egyfelől szeretem is elengedni a játékost, mert akkor nem szorong az edzővel való konfliktus miatt, másrészt azt tapasztalom, hogy nagyon hálásan jön vissza, és bármilyen plusz munkát megcsinál a felzárkózása érdekében. Alapvetően a sportoló nyerni akar, és tudja, hogy mit kell tennie ezért. Azt viszont nem szeretem, ha eltelik a hétvége, és hétfőn azért nem akar edzésre jönni valaki, mert sokat kell tanulnia…

Láttam már példát arra, hogy az edző elvárta volna a tanítványtól az iskola háttérbe szorítását – ellenkező esetben nem játszatja –, de ez egyáltalán nem követendő példa.

Az ifjúsági korosztályban jó néhány sportoló érettségizik egy-egy évben, és az edzőnek kutya kötelessége támogatni a diákot a felkészülésben. Én is ellenőrzöm a jegyeket, tartom a kapcsolatot a szülőkkel. Szerencsés vagyok, mert a játékosaim jórészt kiváló tanulók, és régen történt már, hogy azért kellett bemenni az iskolába, mert a kerekebb érdemjegy reményében meg akartam lágyítani a tanár vagy az igazgató szívét.

A tanár is keresi az edzőt és kéri a partnerséget. A vízilabdázó sokat tud dobni az iskolai úszócsapat eredményén, így ha például diákolimpia van, elengedem a játékost. Mindig törekszünk a rugalmasságra. Az is lehet, hogy a diákolimpiáról még odaér a meccsre, és ilyenkor segítünk neki a logisztikában is.

Tisztában vagyunk vele, hogy a gyerekek mennyire leterheltek, nehéz beosztaniuk az idejüket. Amikor felnőttcsapatnál dolgoztam, és idegenbeli mérkőzésre mentünk, nem engedtem a buszon tanulást. Azért, mert a meccsen fontos a koncentráció, és nem célravezető előtte kiüríteni az agyat. Az utánpótlásban azonban nem az eredmény hajszolása az elsődleges, így lehet a tananyaggal foglalkozni a buszon is. Persze, az ő esetükben sem mellékes, hogy a fontos találkozókra szellemileg frissen érkezzenek. Ezért, mondjuk, egy a bajnoki szezon hajrája előtt megesik, hogy hamarabb kapnak kikérőt, és elvárjuk, hogy minden tekintetben pihenten jelenjenek meg a meccsnapon. A sport szempontjából egyébként ideálisabb lenne, ha délelőtt nyolc és tizenkét óra között tartanánk edzéseket, majd aztán jönne az iskolai elfoglaltság délután hatig. Mert a jelenlegi rendszerben a taktikai edzések, a technikai fejlesztések nagyon nehezen működnek az esti órákra már szellemileg kifacsart sportolókkal.

Fontos az is: a délelőtti iskolai testnevelés órák nem kell, hogy hátráltassák az edzői munkát.

Ugyanis a sérülések és a mozgáskoordinációs problémák egy része abból is fakad, hogy a sportoló gyerekek manapság már nem vesznek részt ezeken az órarendben szereplő foglalkozásokon. Vagy ha ott is vannak, csak kidobóst játszanak vagy minimális felügyelet mellett fociznak. Ugyanakkor az a véleményem, hogy a délutáni testnevelés órákat már kiválthatják az edzések. Találkoztam olyan tesitanárral, aki a pénteki nyolcadik óráról nem szívesen engedte el a játékosomat a szárazföldi, erőfejlesztő edzésre. Ilyen esetben meg kell értetni a pedagógussal, hogy a száznyolcvan centis vízilabdázónak nem feltétlenül a szekrényugrást szükséges gyakorolnia. Ezzel együtt mi, sportban dolgozók sok előnyét tapasztalhatjuk annak, ha a sportolónk végig csinálja a délelőtti testnevelés órát. De mindig azt kérjük a fiataloktól, hogy nagyon vigyázzanak magukra, nehogy megsérüljenek!

Petrovics Mátyás
az FTC női vízilabda-utánpótlásának szakmai igazgatója

(Kiemelt képünkön: Petrovics Mátyás Forrás: fradi.hu)